Címlapsztori: miért nem olyan vonzó manapság német válogatottnak lenni?

Megkerülhetetlen alak a világ labdarúgásában Kubala László, a Barcelona történetének első szupersztárja, aki többek között négyszer nyerte meg a spanyol bajnokságot, BEK-döntőt is játszhatott (1961), az 1946 és 1961 közötti időszakban pedig három válogatottban szerepelt, a csehszlovákban (6 alkalommal), a magyarban (3) és a spanyolban (19). Világbajnokságon ugyanakkor nem volt lehetősége játszani.

A Real Madriddal ötszörös BEK-győztes és nyolcszoros spanyol bajnok Alfredo Di Stéfano illusztris karrierje során ugyancsak három nemzeti együttes tagjaként léphetett pályára. Szülőhazája, Argentína együttesében 1947-ben megnyerte a Copa Américát, majd 1949-ben az argentínai játékossztrájk miatt a kolumbiai Millonarioshoz igazolt. A Kolumbiai Labdarúgó-szövetség kapva kapott a lehetőségen, hogy nagyágyúval erősítse a válogatottat, s a korabeli lazább FIFA-szabályok révén négy – a szövetség által hivatalosan nem elismert – felkészülési meccsen magára húzta a Los Cafeteros sárga mezét. A kétszeres aranylabdás 1954-ben szerződött a spanyol fővárosba, néhány évre rá pedig kettős állampolgár lett, 1957-től 1961-ig 31 mérkőzésen 23 gólt ért el a spanyol válogatottban, amellyel azonban sohasem szerepelt világbajnokságon.

FUTBALLIMPORT

Noha Kubala és Di Stéfano esete nem volt egyedi, évtizedekig nem is számított megszokott gyakorlatnak, sőt a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) sokat csiszolt, szigorított a honosítási szabályokon – viszont a XX. század végén végbemenő globalizáció óriási hatással volt a labdarúgásra is. Az 1990-es évek közepére felcseperedtek a nyugati, korábbi gyarmatosító országok bevándorlóinak gyermekei, a helyi labdarúgó-szövetségek pedig igyekeztek a kettős állampolgár tehetségeket magukhoz láncolni. Ekkoriban tűntek fel a színen a holland válogatott suriname-i gyökerű játékosai (Edgar Davids, Clarence Seedorf, Patrick Kluivert), valamint a jamaicai szülőtől, szülőktől származó angolok (John Barnes, Sol Campbell) és az afrikai kontinensről Európába vándorló franciák (Patrick Vieira, Lilian Thuram, Claude Makélélé). S természetesen nem maradt ki a futballimportból az Európai Unió gazdaságilag legfejlettebb állama – tehát a jobb életkörülményekre vágyó kelet-európaiak, harmadik világbeliek számára igen vonzó –, Németország sem. Már a 2015-ös migrációs válságot megelőzően, 2010-ben a 18 évnél fiatalabb gyerekkel élő német családok 29 százalékában volt legalább az egyik szülő migráns hátterű vagy származású a Szövetségi Statisztikai Hivatal (Statistisches Bundesamt) akkori kimutatása szerint. S lám, ha belegondolunk, a 2014-es vb-győztes Nationalelf gerincét bevándorló hátterű futballisták adták: Mesut Özil (török), Jérome Boateng (ghánai), Sami Khedira (tunéziai), Lukas Podolski és ­Miroslav Klose (lengyel) mind-mind letéteményesei voltak Németország negyedik futballvilágbajnoki címének. A siker után azonban sötét évek következtek a német labdarúgásban, a 2018-as és a 2022-es világbajnokságon a kieséses szakaszig sem jutott el az együttes, csak a 2024-es Európa-bajnokságon mutatott ismét életjeleket. A Spanyolország elleni negyeddöntőbeli kiesés alkalmával (hosszabbításban 1–2) Antonio Rüdiger (Sierra Leone-i), Jonathan Tah (ghánai), Leroy Sané (szenegáli) Jamal Musiala (nigériai), Emre Can és a 33 éves Ilkay Gündogan (török) is kezdőként lépett pályára – az elmúlt tíz évben mennyiségben tehát nem történt érdemi változás import frontján, minőségben viszont annál inkább…

ELSZIVÁRGÓ TEHETSÉGEK

Amíg a felnőttválogatott gyengélkedett, az utánpótlás-együttesek jelentették a fényt az alagút végén. A német korosztályos csapatok évről évre bizonyították rátermettségüket és sikeréhségüket az Európa-bajnokságokon, az U21-esek 2017-ben és 2021-ben, legutóbb pedig az U17-esek 2023-ban ültek fel a kontinens trónjára. Különösen a tizenhét év alattiak sikere volt világraszóló, hiszen a döntőben a toronymagas favorit, címvédő franciákat győzték le (0–0, 11-esekkel 5–4). Magyar vonatkozása a német győzelemnek, hogy Dárdai Pál legkisebb fia, Dárdai Bence is a csapat tagja volt. S ha már a Wolfsburg középpályása: február közepén bombaként robbant a hír, hogy a kettős állampolgár Dárdai kérelmét elfogadta a FIFA, azaz országot válthat és a jövőben magyar színekben futballozhat – ami nagyszerű hír idehaza, az bosszantó a németeknél. A Bild az elég drasztikus, „Németország ellen döntött a szövetség ékszere” címmel taglalta a témát, míg a Kicker – kissé rosszindulatú – elemzésében azt pedzegette, hogy igazából nem is olyan sajnálatos a 19 esztendős játékos döntése, hiszen a telített középpályán valószínűleg úgysem kapott volna sok lehetőséget… A 90min.de munkatársának cikke viszont pesszimistábban látta a helyzetet, s úgy vélte, hogy a legifjabb Dárdai fivér kedvezőtlen döntése egy folyamat része, s több hasonló, közelmúltbeli esetet is felhozott: az elmúlt évek legnagyobb támadótehetsége, a Bayernben is nevelkedő, jelenleg a Juventust erősítő Kenan Yildiz, illetve az Eintracht Frankfurt középpályása, Can Uzun a török válogatottat, a Herthában pallérozódó Ibrahim Maza pedig az algériait választotta a némettel szemben. Mindhárman Németországban születtek, kiemelt tehetségek voltak – csakúgy, mint Dárdai –, és nem a német válogatottat preferálták. S ez még csak a kezdet lehet. Könnyen előfordulhat, hogy az ország (egyik) legnagyobb ígérete, Paul Wanner is kikosarazza a Nationalelfet – a német mellett osztrák gyökerei is vannak, így mindkét szövetség megkereste már, egyelőre nem döntött. Ha pedig visszakanyarodunk még a Dárdai Bence-féle U17-es korosztályhoz, az a kép kezd kirajzolódni, ha nem figyelnek a DFB-nél (Német Labdarúgó-szövetség), fél korosztálynyi tehetséget is elveszíthetnek: a kulcsjátékosok közül David Odogunak nigériai, Eric da Silva Moreirának bissau-guineai, portugál és lengyel, Noah Darvichnak iraki és francia, Bilal Yalcinkayának török, Assan Ouédraogónak Burkina Fasó-i, Robert Ramsaknak pedig szlovén és horvát felmenői vannak.

KÖVETKEZTETÉS

Vajon mit rontanak el a németek, már ha egyáltalán hibáztathatók a kialakult helyzetért? Nos, egyetlen, mindent megmagyarázó tézist lehetetlen felállítani, annál jóval komplikáltabb a szituáció. A demográfiai és etnikai adatokat böngészve egyértelmű, hogy az országban minden eddiginél több migráns hátterű ember él, illetve játékos futballozik az utánpótlás-válogatottakban, így a nagy számok törvénye alapján nem meglepő az erős kivándorlás – Németország ettől függetlenül továbbra is nagyhatalom, ahol világszínvonalú sportkomplexumokban kiváló edzők képezik a futballpalántákat. Egyfelől a Kicker-féle elemzésben is van igazság, amely szerint több utánpótlás-válogatott futballista mérlegel, s úgy véli, a négyszeres világbajnoknál egyszerűen akkora a merítési lehetőség, hogy a nemzetközi karrier szempontjából bölcsebb döntés az anyaországot választania, pláne, hogy ott hősként tisztelik a döntéséért, míg a németeknél csak egy lenne a sok közül. Noha szokás azt mondani, hogy a sportot nem illik a politikával keverni, az is szemet szúró trend manapság, hogy a Z-generáció rendkívül hazafias, s erősebbnek érzi hazája gyökereit, mint a befogadó országét, amelyben felcseperedett. A tiki-taka stílus megjelenése óta pedig annyira sablonos lett korunk labdarúgása, hogy jó taktikával – kőkemény, betömörülő védekezéssel és villámgyors kontrákkal – még a legkisebb, legesélytelenebbnek tartott nemzeti együttesek is felvehetik egy-egy mérkőzésen a versenyt a nagyágyúkkal. Egy fiatal tehetség simán elhiheti, hogy Magyarország, Törökország vagy Ausztria színeiben is elérhet nagyszerű eredményt világversenyen, nem kell feltétlenül a német válogatottat választania. Vajon ez visszafordíthatatlan folyamat, vagy csak véletlen egybeesés?

Ez egyelőre a jövő kérdése, de a 2026-os világbajnokság vízválasztó lesz. Ha a Nationalelf ismét a régi fényében tündököl, újra vonzó lehet a fiataloknak, viszont ha a kiscsapatok kiugróan teljesítenek, eddig nem látott mértéket is ölthet a németek honosítási krízise.

Mesut Özil csatlakozott Recep Tayyip Erdogan török elnök Igazság és Fejlődés Pártjához (AKP), amelyben kulcspozíciót kapott. A világbajnok labdarúgót a február 23-i pártkongresszuson választották be a párt központi döntéshozó és adminisztratív testületébe. Már pályafutása alatt is szoros kapcsolatot ápolt Erdogannal, ami akkor lett nyilvánvaló, amikor az elnök 2019-ben elfogadta, hogy Özil esküvői tanúja lesz, ami előrevetítette a futballista politikába lépését. Egy évvel korábban, 2018-ban óriási port kavart a két jó barát fotója a közösségi média platformjain, ami után a középpályásnak magyarázkodnia kellett: „Ahogyan sok más emberé, az én származásom sem csak egy országot érint. Németországban nőttem fel, a családom gyökerei azonban Törökországban vannak. Két szívem van: egy német és egy török. Gyerekkoromban édesanyám arra tanított, mindig tiszteljek másokat, és sohase feledjem el, honnan jöttem. Ezek azok az értékek, amelyeket a mai napig vallok.”

„Tíz-húsz évvel ezelőtt is előfordultak már ilyen esetek. Amikor még a Herthában játszottak, a Boateng testvérek voltak döntéskényszerben. Jérome, Kevin-­Prince, valamint a harmadik fiú, George is Berlinben született, de apai ágon a ghánai válogatottra is jogosultak voltak. Kevin-Prince végül Ghána, Jérome pedig Németország mellett döntött. A játékos elhatározása függ a személyiségétől, a gondolkodásmódjától és a neveltetésétől, ez egyéni, privát döntés, amibe végső soron senki sem szólhat bele. Mindig a futballista érzi, hogy neki hol komfortos, mely országot tekinti igazán hazájának, s ebben a személyes kérdésben mindenki maga felel a döntéséért, más nem vonhatja kérdőre.”

Willi Orbán és a három Dárdai testvér, Pál, Márton és Bence is készülhetett volna úgy, hogy német válogatott lehet, ők azonban Magyarország mellett döntöttek. Rajtuk kívül több olyan játékos megfordult Marco Rossi szövetségi kapitány keretében az utóbbi években, akinek reális esélye lett volna másik nemzeti tizenegyet választani. Az egyik legnagyobb erősítés nyilvánvalóan a világ egyik legtehetségesebb fiatal balhátvédjének számító Kerkez Milos, aki a szerb válogatottban is játszhatna, ő viszont már korábban eldöntötte, a magyarban alkotna maradandót. „Játszottam a korosztályos válogatottakban, az U17-ben, aztán az U21-ben, és azt mondtam, ha sikerül, szívesen játszom a magyar nagyválogatottban is. Ha pedig ezt eldöntöttem, már tartom a szavam, nem másítom meg az elhatározásomat” – mondta Kerkez Milos nemrégiben a lapunk főszerkesztőjének, Szöllősi Györgynek adott interjújában. Rajta kívül elméletileg Könyves Norbert, Nikolics Nemanja és Holender Filip is lehetett volna szerb válogatott, de mindannyian a magyar címeres mezt választották. Meg kell említenünk ebben az összeállításban az utóbbi évtizedek legjobb és legismertebb magyar futballistájának számító Szoboszlai Dominikot is, akiről az édesapja, Szoboszlai Zsolt mesélte, hogy korábban, Salzburgban felajánlották neki az osztrák állampolgárságot és azt, hogy így az ottani válogatottban játszhat. Ő azonban szerencsére hallani sem akart erről, és azóta is számos alkalommal elmondta, mennyire fontos neki a magyar válogatott. Bár a Yaakobishvili testvérek, Antal és Áron közül még egyikük sem lépett pályára a magyar felnőtt nemzeti együttesben, szinte biztos, hogy nem a grúz csapatot választják. Elméletileg Callum Stylesnak, Loic Negónak, Paulo Viníciusnak vagy korábban Leandrónak is lett volna lehetősége másik válogatottat választani, ám reálisan egyiküknek sem lett volna esélye arra, hogy jelentős szerepet kapjon az angol, a francia vagy a brazil csapatban. És természetesen vannak olyanok is, akik lehetnének magyar válogatottak, mégis máshogy döntöttek. Mások mellett ebbe a sorba tartozik a svéd válogatott Gyökeres Viktor és a német válogatott Niklas Süle is – akikkel nyilvánvalóan még erősebb lenne Marco Rossi együttese.      S. Á.

A magyar mellett természetesen más válogatottakban is szerepelnek neves futballisták, akik játszhatnának a német, a spanyol, a brazil vagy éppen a francia válogatottban, ám ők – elsősorban hazafiasságból – másik nemzeti tizenegyet választottak. Talán kevesen tudják, de a Leedsben született Erling ­Haaland lehetett volna angol válogatott is, ő azonban el sem gondolkodott a lehetőségen, és tudta, a hazáját, Norvégiát szeretné képviselni címeres mezben. A Williams testvérek esete kicsit hasonló a Boateng fivérekéhez. Amíg Nico Williams immár Európa-bajnok Spanyolországgal, testvére, Inaki Williams a ghánai válogatottat választotta a szinte biztos siker helyett. Szergej-Milinkovics Szavics és Hakim Zijes szintén lehetett volna spanyol válogatott, de ők Szerbia, illetve Marokkó mellett döntöttek. Rijad Mahrez és Kalidou Koulibaly pedig hiába született Franciaországban, előbbi algériai, utóbbi szenegáli válogatott. Mint ahogyan Pierre-Emerick Aubameyang is Gabont választotta Franciaország helyett. Persze van példa az ellenkezőjére is. Elég megnézni a legutóbbi két Eb-döntős csapat, a spanyol és az angol együttes keretét, mindkét válogatottban találunk olyan meghatározó futballistát, aki máshol is játszhatna. A már említett Nico Williams mellett például Lamine Yamal lehetne marokkói válogatott, Dani Olmo horvát, Aymeric Laporte pedig francia. A túloldalon is van példa hasonlóra: Jude Bellingham és Declan Rice is játszhatna az íreknél, és az Elefántcsontparton született Marc Guéhi is inkább Angliát választotta.   S. Á.