Elaludt, csendben – Malonyai Péter jegyzete

Csaknem fél évszázada már, hogy a labdarúgó-világbajnokság döntőjében (1974) egy bizonyos Gerd Müller úgy szerezte meg a (nyugat)németek győztes gólját, hogy az Európa-hírű holland bekkek csak nyomozták a labdát. Nem csellel, mágikus trükkel járt túl a 176 centiméteres csatár a nála átlagban több mint öt centiméterrel magasabb, a labdával szemben helyezkedő holland bekkek eszén, hanem ütemérzéke, robbanékonysága és labdabiztossága jóvoltából.

A korabeli tudósítás szerint egyszerű gól volt, hiszen Rainer Bonhof beadott, Müller érkezett, s a védők gyűrűjében is övé volt az utolsó szó.

Ezt tudta nagyon a vasárnap elhunyt világklasszis, érkezett, kapta a labdát és – gól. A számokat most hagynám, a statisztika parádés (lásd utolsó oldalunkat), aki vele volt egy csapatban, számíthatott rá.

Mondják persze a mai vérprofik, hogy akkor még kocka volt a labda, miközben persze hogy gömbölyű, s ha már itt tartunk a négyzetes hasáb leginkább nekik tenne jót, hiszen nem gurul, pattog. Nem várom tőlük a múlt elismerését, de hihetnek nekem, mint ahogy kisgyerekként a mesékben hittek.

Mert az ő története is kezdődhetne úgy, hogy „Egyszer volt, hol nem volt…”, hiszen egy nördlingeni ifjú tizenkilenc esztendősen elindult szerencsét próbálni kis városából (nem egészen húszezer lakos) a nagy Münchenbe (majd’ másfél millió), hogy a híres-neves Bayernben jusson a csúcsra. Már az első Bundesliga-évében gólkirály volt, az 1971–1972-es idényben elért csúcsát (40 gól) az idén döntötte meg Robert Levandowski (41), aki trikóján „Mindörökké Gerd Müller!” felirattal rótta le tiszteletét a nagy előd előtt.

Pályafutásom kezdetén volt szerencsém (hatalmas!) a Bayernnél vendégeskedni, ültem a klubházban, vártam a kísérőmet, közben szállingóztak befelé edzésről a sztárok. Hogy odaköszöntek nekem, csak az akkor még létező jómodorról vallott (a klub vendége), ám Franz Beckenbauer (Kaiser Franz) Müllert átölelve, a fülébe súgva valamit magyarázott. Mondandója után felnevetett, a center elmosolyodott – soha nem volt hangos ember.

A gesztus akkor nyert igazi értelmet, amikor Müllenek gondja támadt az itallal. Beckenbauer és a többi sztár a hóna alá nyúlt, a csapat mellett talált neki meg nem mondom milyen foglalatosságot, de arra emlékszem, hogy ott ült a kispadon a Bayern meccsein.

„Annyit köszönhetünk neki…” – mondták góljainak egykori haszonélvezői, akik persze a maguk posztján szintén világklasszisok voltak.

Aztán hiába a baráti segítség, a szorongásain nem segíthettek, az Alzheimer-kór is egyre inkább elhatalmasodott rajta, s csendben, békében örökre elaludt.

De az álmait valóra váltotta.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!