Csúcsra járatva – amikor Lothar Matthäus végre trófeákat nyert

Azok után, hogy a pályán részese volt egy elveszített UEFA-kupa-, Német Kupa-, vb- és BEK-döntőnek, Lothar Matthäus már nyilván nagyon vágyott arra, hogy végre magasba emelhessen egy trófeát. Persze nem a Bundesligában, amelyben ha nem is volt garancia a Bayernnel a bajnoki címre, de folyamatosan jó esély nyílt rá, 1985-től sorozatban háromszor révbe is ért, és egyszer Német Kupát is nyert.

A válogatottban az 1990-es világbajnokságon jött el az igazság pillanata. Nagyszerű, még éppen nyugatnémet (hiszen az 1990. október 2-ről 3-ra virradó éjszakán egyesült újra az ország két fele, a vb-t pedig nyáron rendezték) generáció utazott el Olaszországba – oda, ahol a keret nagy része a Serie A-ban akkor vagy később amúgy is futballozott. A kilencvenes évek elején az akkori első számú európai bajnokság szinte valamennyi élcsapatát erősítette német labdarúgó. Matthäus Andreas Brehme társaságában 1988-ban szerződött az Internazionaléhoz, ahová egy évvel később megérkezett Jürgen Klinsmann is. Rudi Völler és Thomas Berthold a vb idején az AS Roma labdarúgója volt, Thomas Hässler és Karl-Heinz Riedle friss Juve-, illetve Lazio-szerződéssel utazott Itáliába, s az aranyérem további három játékosnak (Stefan Reuter, Jürgen Kohler, Andreas Möller) ért Serie A-szerződést. A kispadon pedig Franz Beckenbauer igyekezett Mário Zagallo nyomába lépve a játékosként aratott világbajnoki győzelme után szövetségi kapitányként is a csúcsra jutni. (Kettejükön kívül azóta ez 2018-ban a francia Didier Deschamps-nak is sikerült.)

Az 1990-es világbajnokság elég gyengécske torna volt, de ez legkevésbé a szenzációs németek lelkén szárad. Matthä­us már a csoportmérkőzéseken élete formáját futotta (a jugoszlávok elleni nyitányon előadott kétgólos produkcióját később élete legjobbjának nevezte), a csehszlovákokkal szembeni negyeddöntőt az ő büntetője döntötte el, az angolok elleni tizenegyespárbajban sem hibázott, és a döntőben is igazi vezér volt a pályán. Majd csapatkapitányként átvehette a világ legértékesebb futballtrófeáját, a Világkupát. Az esztendő végén pedig mellé a legrangosabb egyéni elismerést, a France Football Aranylabdáját is.

Ezen a szavazáson 1986-től 1991-ig mindig kapott voksot, de 1994-ben, sőt 1999-ben is, miközben 1991-ben a harmadik helyen zárt.

Az 1992-es Eb-ről sérülés miatt lecsúszott, mint ahogyan az 1996-os, német arannyal záruló kontinenstornán sem volt ott, mert Jürgen Klinsmann-nak és Berti Vogtsnak elege lett belőle. Két évvel később a vb-re mégis behívták, miután az aranylabdás Matthias Sammer lába nem jött rendbe, így Lothar 25-re növelhette világbajnoki meccsei számát, amivel nehezen behozhatónak tűnően vezet a világ előtt. A még aktívak közül Lionel Messi hattal, Sergio Ramos és Cristiano Ronaldo nyolccal van mögötte, honfitársai közül Thomas Müller és Manuel Neuer, továbbá az uruguayi kapus, Fernando Muslera kilenccel...

A Bayernnel 1999-ben juthatott volna a csúcsra, rajta igazán nem múlt, hiszen a BL barcelonai fináléjában a Manchester United konkrétan nem volt a pályán, amíg Lothar igen – Ottmar Hitzfeld csapatának és Matthäusnak is külön pechje, hogy a kapitány (a rossznyelvek szerint azért, hogy jólfésülten vehesse át a BL-trófeát...) a 80. percben átadta a helyét Thorsten Finknek, és a ráadásban Teddy Sherin­gham, valamint Ole Gunnar Solskjaer góljával fordítottak Alex Ferguson fiai.

Vesztes BEK-, illetve BL-döntői és kihagyott nagy tornái ellenére igazságtalanok lennénk, ha amolyan lúzernek állítanánk be a korszak egyik legnagyobb futballistáját, hiszen akkor lett összesen nyolcszoros német és olasz bajnok, amikor ez a két liga vitathatatlanul ott volt a legjobb háromban, miközben az Interrel és a Ba­yernnel is nyert egy-egy UEFA-kupát.


Az aktív futballtól 2000-ben vonult vissza, a Bayernben a Real Madrid elleni márciusi meccsen lépett pályára utoljára, a válogatottól pedig a nyári Eb-kudarc és pontosan 150 fellépés után köszönt el. Közben májusban egy Bayern–Németország mérkőzésen is megünnepeltette magát, amelyen a müncheniek mezében cimborája, az akkor már igencsak jó húsban lévő Diego Maradona is vállalt 45 percet. Aztán még a New York-i MetroStarsban (a mai NY Red Bulls ősében) átalibizte az őszt, majd tényleg befejezte.

„Sohasem voltam Maradona – mondta önkritikusan visszavonulásakor. – Viszont gyors voltam, és ha elmentem valaki mellett, az nem ért utol. Átláttam és bejátszottam a pályán a nagy távolságokat, a kicsiket meghagytam Diegónak, mert abban ő a valaha volt legjobb.”

Lothar nem volt konfliktuskerülő, és ezzel még a sajátjaira mindig kitüntetetten figyelő Bayern-vezéreket is sikerült magára haragítania. Annál a klubnál, amely visszavonulásuk után is híresen figyel egykori sztárjaira, Matthäus a búcsúmeccsén kapott kétmillió eurós csekk jótékony célra szánt, több mint 300 ezres részét csak évekkel később utalta át a kedvezményezetteknek, és ezt az amúgy a pénzügyeket tekintve nem éppen makulátlan Uli Hoeness elnök már nem tudta tolerálni. Így aztán Lothar sármos mosolyát sohasem láthatjuk Karl-Heinz Rummeniggéé vagy Oliver Kahné mellett a VIP-páholyban.

(A következő részben: Az edző és a celeb)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 27-i lapszámában jelent meg.)