Dárdai Pál: Ne kérj túl sokat!

– Véletlen?
– Hogy máris hat pontunk van? – kérdezett vissza a gelsenkircheni Bundesliga-bajnokit (Schalke–Hertha 0–2) követően Dárdai Pál, a berliniek 42 esztendős vezetőedzője.

– Inkább az, hogy két tizenegyest is elrontottak a Hertha ellenfelei.
– Nyilván mindkét eset kellett a győzelmünkhöz, a Nürnberg ellen és most is, de fordítva látom: két balszerencsés szituáció volt, a másodiknál szerintem nem is akart kézzel beleérni a labdába a játékosunk. Megadták, ilyen előfordul, de nyilván nem jött rosszul, hogy kimaradt a büntető.

– A Bayern Münchenen kívül csak két csapat kezdte hibátlanul, két mérkőzést megnyerve a Bundesliga-szezont: a Wolfsburg és a Hertha. Erre számított?
– A Bayern rajtja nem lepett meg… Mi más szinten vagyunk. Nyolc hét volt a felkészülés, sokat dolgoztunk, felépítettük a munkát, a srácok becsülettel megcsinálták, amit elterveztünk, de az edzőmeccseken mutatott játék sem ad megnyugtató választ arra: mi lesz a bajnokságban? A kezdés mindig lutri, én tudom, hajszál választ el attól, hogy esetleg a Nürnberg ellen egy kósza lövés beakad, aztán a Schalke nyomás alatt tart, vezetést szerez, két meccs, nulla pont, és azonnal olyan gödörben vagy, hogy karácsonyig küszködsz, hogy kijöjj belőle. Apróságok dönthetnek, olyanok is, amelyeket sem az edző, sem a játékos nem tud befolyásolni, ahogy mondták régen: a labda gömbölyű, és ha tízszer belerúgsz, tízszer máshol áll meg, pedig te mindig gólt lőnél – ami rajtunk múlik, próbáljuk a legjobban megcsinálni, és reménykedünk, hogy sikeresek leszünk.

– Meggyőző, amit mond, és ahogy mondja. Azt gondolom, ezzel a kisugárzással a játékosaira is hat, és ez kulcskérdés egy csapat életében. Sőt, döntő lehet egy kiegyenlített meccsen, melyik fél hisz jobban az edzőjében.
– Vagy önmagában – és ebben tényleg lehet szerepe az edzőnek. Nem mindig könnyű ez. Vannak olyan játékosok, akik eddig dolgoztak, mint az őrültek, szétfutották magukat, mindent megtettek, amit kértem, de most jöttek újak, akikben talán még több van, és azokkal, akik eddig meghatározók voltak, le kell ülni: figyelj, mindig elégedett voltam veled, de most nem férsz be, de ne add fel, dolgozz tovább! Nem egyszerű érzés. Sok összetevője van annak, hogy így állunk, én mindig abban hittem, hogy csak annyit kérjek a játékosoktól, amennyit meg tudnak csinálni. És ha hétről hétre megcsinálják, kérhetsz kicsit többet, így épül tovább a játékos, és ha többen lépegetnek előre, halad a csapat is. Ne kérj túl sokat!

– Beszéljünk konkrétan: itt volt a Schalke elleni győzelem idegenben, ami nagy fegyvertény. Hogy készültek, mit kért, mi volt a taktika?
– Ismerjük az ellenfelet, persze nem tudhattuk, mit talál ki ellenünk. A szezonnak úgy vágtam neki, hogy elég régóta vagyok a Hertha edzője ahhoz, hogy a többi csapat megismerjen, kiismerjen, nagyjából tudják, mire lehet tőlem számítani. A mi mérkőzéseinket is elemzik a szakemberek, van egy kép rólam, rólunk, ezért meg kell újulni, időnként muszáj váratlan ötletekkel előállni. A Schalke edzője, Domenico Tedesco nagyon tehetséges edző, mérnökember, precízen kidolgozza a taktikát, mi erre is számítva több meglepetéssel készültünk. Először is: a német válogatott, vébén is szereplő Sebastian Rudy mellé embert állítottam, ez ma már egyáltalán nem divat. De emlékszem, még édesapám mesélte annak idején, a kulcsember őrzését nem védőre, hanem az irányítóra bízták, aki kísérte az ellenfelét, nem hagyta szervezni, labdaszerzés után pedig róla játszott, szabadon mozgott, és végül ez bejött: Ondrej Duda volt a kísérő, és éppen ő szerzett vezetést úgy, hogy egyedül érkezett a beadásra, Rudy nem lépett vissza vele. Úgy látom, ez a húzás megzavarta az ellenfelet, nem találták a játékukat, de persze volt egy nehéz időszak, amikor nyomott a Schalke, azt túl kellett élni. Ahhoz szerencsére is szükség van mindig, jó kapusteljesítmény, rossz lövés, vagy mint most, elhibázott tizenegyes.

– Azt a titkot árulja el: az edző mivel tud hozzájárulni a győzelemhez?
– Azzal, hogy egész héten gyakoroltuk: ha négyes láncban védekezünk hátul, a három belső középpályás mozog keresztbe, ha átállunk öt védőre, akkor a fedezetek belül emberen maradnak, a védősor mozog – a heti edzésmunkát, a gyakorlatokat mind ehhez a stratégiához kell igazítani. Hogy amikor szólunk a kispadról, váltjuk a védekezést, ne okozzon gondot. Reggel fél nyolckor kint vagyunk a pályán, az edzőkkel kávézunk, jönnek az információk, megbeszéljük, mi a teendő, hogyan épüljön fel az edzés, fél tízkor kijönnek a játékosok, labdáznak, aztán körbeállunk, elmondom, aznap mit miért csinálunk. Közben felmérem, ki fásult, ideges, ha kell, a mókamesternek benyomok egy poént, mikor megy már fodrászhoz, vagy valami ilyesmit, ami eszembe jut. A célpont érti a viccet, válaszol valami vicceset, a többiek is ugratni kezdik, kis röhögés oldja a feszültséget. Utána ebéd, elemezzük az edzést, a GPS-adatokat, ki mennyit futott, milyen állapotban van, videón visszanézzük, ha kell, és délután ennek tükrében alakul a program: ráteszünk egy lapáttal, vagy engedünk a terhelésből, több futás vagy inkább játékos feladatok, egyéni képzésre, stabilizációs feladatok elvégzésére van-e jobban szükség, átnézzük, rugalmasan alakítható a napunk. A videót akár megnézhetjük közösen is: srácok, volt egy szituáció, a fél csapat visszatámadott, a másik fele nem, nézzétek, középen mekkora terület lett üres, ez így nem jó, mert ott sebezhetőkké válunk, oda belép az ellenfél, bajban leszünk – megbeszéljük, hogyan kerüljük el az ilyen helyzetet. De fontos, hogy a hétvégére tervezett taktikához igazítunk mindent, az ne legyen váratlan. Vasárnapra ezt terveztük: a stabil védekezés fárasztó munka, de a labdabirtoklás közben tudunk pihenni, és ilyenkor, ha pontatlan is az előreadott passz, marad erőd visszatámadni. A taktikai értekezleten gyakran mondom: nem varázsolni akarok, okosakat mondani, hanem nekik szeretnék segíteni. Hogy miként lehet együtt, közösen, az erőnket minél gazdaságosabban beosztva hatékony a csapatunk.

– A szünet után volt néhány ígéretes kontra, hamarabb is lezárhatták volna a meccset.
– Ahhoz kell a minőség… Azt hiába mondod, hogy fiam, te mostantól adj gólpasszt, ugrasd ki a csatárt a védők között, ha nem érzi, nem erre született, akármilyen szépen kéred, hiába várod tőle. Az egységes csapatvédekezés alap, ezt ma már szinte mindenki tudja, kis túlzással nem is beszélünk róla, ahhoz akarat, fegyelem, figyelem kell. A labdaszerzés, az átmenet a kulcs, de legfeljebb utat, folyosót tudok mutatni, az már kvalitás kérdése, hogy a védők mögé futó szélső pontosan adja-e be a labdát vagy sem – hetven méterig szervezheted a játékot, az utolsó harminc méteren az egyéniség, a képesség, a nyugalom, a rutin dönt. És ne feledjük, fiatal a csapatunk: az első meccsen beszállt Palkó fiam, az ugyancsak 1999-es születésű Arne Maier mindkét meccset végigjátszotta, Dennis Jastrzembski 2000-es, a holland Javairo Dilrosun ’98-as, sok fiatal van, kell nekik a bizalom, békén kell hagyni őket.

– Az mit jelent?
– Nem kell az első hiba után kivágni őket a csapatból. Edzésen sokat lehet tanulni, de ahhoz, hogy meccsrutint szerezzenek, kiderüljön, téthelyzetben, nyomás alatt mire képesek, be kell állítanom őket – náluk az a döntő, hogy nem félnek a labdától, átveszik, megpróbálják, amit tudnak, de ha izgul valaki, az is érthető.

– Minket persze az érdekel, hogyan teljesít a legfiatalabb Dárdai Pál és a két testvére.
– Erősödik, ügyes, lendületes, kell egy-két év, hogy eldőljön, mire viheti, behívták a német U20-as válogatottba. Marci 2002-es, az U17-es csapat kapitánya, bal belső védő vagy szűrő, jó bal lába van, olvassa a játékot, már most magasabb, mint én, kedden utazik Svájcba a korosztályos válogatottal, Hollandia, Olaszország, Izrael ellen játszanak – át kellett mennie egy sportiskolába, ahol belefér, ha időnként hiányzik a futball miatt. Bence tizenkét éves, de már a 2005-ösök között játszik, belevaló és nemrégiben még engem is meglepett a vagánysága.

– Mi történt?
– Lipcse környékén rendeztek egy tornát, hat csapat, négy-ötszáz szülő. Kevés szabadidőm van, de akkor ráértem, megígértem neki, ott leszek, megnézem. A pályák mellett hatalmas, gyönyörű tó fekszik, a két bátyja is futballozott ezen a tornán. A fiúk befejezték az utolsó meccsüket, az edző mondta: oké, lehet fürdeni, a kamaszok meg, ez a normális, azonnal futás be a vízbe. Közben véget ért a többi meccs, akkor szóltak: tizenegyesekkel, szétlövéssel döntik el, ki legyen a gólkirály, mert három játékos szerzett négy gólt, egyikük Bence. Gyere gyorsan, kiabálták neki a tó közepére. Kiszaladt, két lipcsei fiú ott állt mezben, sípcsontvédőben, futballcipőben, ahogy befejezték a meccsüket, Bence meg csuromvizesen – a játékvezető mondta, megvárják, amíg megtörülközik, felöltözik. A fiam rávágta: tőle mehet így is. Mezítláb. Berúgott három tizenegyest, de olyan erővel, hogy csak néztünk, a két másik fiú hibázott, Bence lett a gólkirály. Aki ott volt, mindenki erről beszélt: a legkisebb Dárdai mezítláb nyert. Az idősebbek között… Ritkán dicsérek, de amikor hazaértünk, leültettem: kisfiam, van a bohóckodás, az önteltség, azt kerüld el, de ez karakán volt, büszke vagyok, ahogy végigcsináltad. Napokig ez volt a téma, mindenki erről faggatott.

– Melyik a nagyobb büszkeség? Két meccsen hat ponttal rajtolni, vagy a mezítlábas gólkirályi cím a fiától?
– Jó, hogy a fiaim szeretnek futballozni, sokat tesznek azért, hogy fejlődjenek, nekem ennyi elég is, függetlenül attól, melyikük mire viszi végül. Az egyik kollégám nevetett: Bence jogtalan előnyben volt, tudom-e? Kérdeztem, mire gondol? Tudom, hogy a fiaid minden nyáron a kertben fociztak a nagyapjukkal, mindig mezítláb – persze, hogy ő lett a gólkirály…