Romhalmazból bajnokcsapat – avagy Felix Magath megdicsőülése

Két évvel ezelőtt Wolfsburgban töltöttem a nyarat. Az alsószász városka finoman szólva sem nevezhető turistaparadicsomnak, az ember könnyedén találhat olyan helyet, ahol kellemesebben töltheti el szabadságát – én sem pihenésképpen időztem ott, de ez lényegtelen is ezen írás szempontjából.

Wolfsburg egy igazi porfészek. Egy 120 ezer lakosú kisváros a volt német-német határ közelében, sok olasz bevándorlóval és olyan helyi újsággal, amelynek még irodalmi rovata sincsen. Az emberek mindennapjai a Volkswagen körül forognak, és ez nem meglepő, hiszen maga a város is a német ipar zászlóshajójának köszönheti létezését.

Egy ilyen kisvárosban nem sok lehetőség nyílik a szórakozásra, még szerencse, hogy ott volt a helyi labdarúgócsapat, a VfL Wolfsburg. Igaz ugyan, hogy a klub a német futball szürke egerei közé tartozott (semmivel sem tűnt érdekesebbnek az MSV Duisburgnál, a VfL Bochumnál, vagy éppen az Arminia Bielefeldnél), de a Bundesliga mégiscsak a Bundesliga, így ott tartózkodásom alatt rendszeres látogatója voltam a „farkasok” hazai mérkőzéseinek.

Akkortájt történt – legalábbis ezt beszélték a városban – hogy a Volkswagen vezetői megelégelték a folyamatos eredménytelenséget (emlékezhetünk rá, annak idején felkészülési mérkőzésen az MTK is legyőzte a VfL-t), és nagy terveket kezdtek szövögetni. Maguk a drukkerek is egyre merészebb célokról beszéltek, és helyi barátaim egybehangzóan állították, hogy a csapat igenis érhet el sikereket, akár még az első tízbe, ne adj’ Isten, az első nyolcba is odaérhet.

A kezdetleges futball-láz egy embernek volt köszönhető: Felix Magathnak. A Bayern Münchentől két bajnoki cím és két Német Kupa-győzelem után egy sikertelen szezon miatt kiebrudalt szakember nagy tervekkel érkezett Wolfsburgba, bár azt ő sem tagadta, hogy futballcsapat helyett kész romhalmazt talált az alsószász városban.


Ahogy mondani szokták, a többi már történelem. A játékosként a Hamburggal sikert sikerre halmozó tréner kierőszakolta magának a teljhatalmat a VfL vezetőitől, és angol szokás szerint, egy személyben vezetőedzőként és klubmenedzserként kezdte meg ténykedését. A szigorúságáról hírhedt Magath alaposan átalakította a keretet, és jó érzékkel leigazolta többek között a sikerek fő letéteményeseit, a csapatkapitány Josuét, és a később életveszélyessé váló csatárduót: Grafitét és Edin Dzekót (csak zárójeles megjegyzés, hogy a trió alig több, mint 11 millió eurójába került a csapatnak…)

Egész jó meglátásai vannak Herr Magathnak, nem igaz?

A Wolfsburg az új edzővel várakozásokon felül szerepelt a bajnokságban, a szezon végén a klub történetének legjobb eredményét jelentő ötödik helyen végzett, így az új idényben elindulhatott az UEFA-kupában.

A 2008–2009-es szezon új erősítésekkel kezdődött, majd középszerűen folytatódott: a csapat csak a kilencedik helyen zárta az őszi szezont. Hogy aztán olyan tavaszt produkáljon, amivel beírta magát a német futball történelemkönyvébe. A „farkasok” tizenhét tavaszi mérkőzésükből tizennégyet megnyertek, egyet adtak döntetlenre, és csak kétszer kaptak ki – ráadásul tízmérkőzéses győzelmi sorozatot produkáltak, és az utolsó fordulókban már ők számítottak a Bundesliga legnagyobb esélyesének.

Az utolsó, 34. fordulóban már nem volt nehéz dolga Magath csapatának: 5–1-re legázolta a Werder Brement, így története legnagyobb sikerét aratva először szerezte meg a német bajnoki címet. A siker legnagyobb részben a szakember érdeme, véleményem szerint egyik más német edzővel sem lett volna bajnok a Wolfsburg, amely mindössze 1997 óta szerepel az első osztályban, és eddigi legnagyobb sikere egy elveszített kupadöntő volt.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Magath edzői zsenialitásán és a Volkswagen eurómillióin kívül más összetevője is volt a „farkasok” sikerének – mégpedig az, hogy a VfL riválisai közül egyik csapat sem volt képes hosszú távon kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani.

Több mint elgondolkodtató ugyanis, hogy a minden szempontból fennállása legjobb idényét produkáló Wolfsburg így is csupán két ponttal tudta megelőzni a több sebből vérző Bayern Münchent – bármibe le merném fogadni, hogy ha a nagycsapatok közül csak egy is hozni tudta volna a papírformát, akkor a VfL soha nem nyeri meg a 2008–2009-es bajnokságot.

Kezdjük a sort a címvédővel, azzal a Bayern Münchennel, amelynél a hazai bajnokság és kupa megnyerése minden szezon elején kötelező házi feladatnak számít. Nos, a bajorok tulajdonképpen akkor tették tönkre bajnoki álmaikat, amikor a szezon elején kinevezték a csapat élére a klubedzőként abszolút nulla tapasztalattal rendelkező Jürgen Klinsmannt.

Igaz ugyan, hogy a korábbi klasszis csatár világbajnoki bronzérmet szerzett a Nationalelffel, de hamar bebizonyosodott, hogy más egy nagy tornán hazai közönség előtt irányítani egy amúgy is erős válogatottat, és más egy olyan klubcsapat kispadján ülni, ahol folyamatos eredménykényszer alatt dolgozik az ember – és ráadásul ez a kényszer Uli Hoeness, Karl-Heinz Rummenigge és Franz Beckenbauer formájában jelenik meg.

A fent említett triumvirátus (amelynek tagjait később a csalódott Jürgen roppant találóan „alfa hímekként” jellemezte) sokáig vonakodott beismerni, hogy hibás döntés volt Klinsmann kinevezése, így csak akkor lépett, amikor már késő volt – a hajrában hiába érkezett Jupp Heynckes, az elúszott salátástálat ő sem tudta visszahozni Münchenbe.

A Borussia Dortmund is csak magának köszönheti, hogy nem lett bajnok – első olvasásra talán túlzottan merész dolog ezt kijelenti egy hatodik helyen végzett klubról, de ha megvizsgáljuk a BVB bajnoki szereplését, rögtön világos lesz, mekkora lehetőséget puskázott el Hajnal Tamás csapata.

Az elmúlt években tetszhalott Borussia Jürgen Klopp vezetésével magára talált, ezt jelzi, hogy az egész mezőnyben a sárga-feketék szenvedték el a legkevesebb (szám szerint öt) vereséget, valamint ők kapták a második legkevesebb gólt is. Ezen kívül a BVB sorozatban megnyert hét bajnokijával új klubrekordot állított fel, illetve a klub történetében másodszor maradt veretlen hazai pályán. Paradox módon mégis a Signal Iduna Parkban mutatott produkció miatt úszott el a bajnokság, ugyanis a Dortmund tizenhét hazai bajnokijából tízszer játszott döntetlent – ha ezekből csak párat megnyert volna, jóval előrébb végez a tabellán.

A Hamburg abba bukott bele, hogy a vezetők nem tudták (vagy talán nem is akarták) eldönteni, mi a legfontosabb a klub számára – a HSV így sokáig három fronton vívott háborút (bajnokság, kupa, UEFA-kupa), hogy végül mindhárom sorozatban hoppon maradjon, és trófea nélkül zárja az idényt.

A hagyományos nagycsapatok közül a Schalke, a Bayer Leverkusen és a Werder Bremen is gyalázatos idényt produkált a bajnokságban – a trió tagjai sorrendben a nyolcadik, kilencedik és tizedik helyen zártak –, de utóbbi legalább a Német Kupa-elhódításával valamelyest kárpótolta csalódott szurkolóit. A Leverkusen mentségére felhozható, hogy a tavasszal nem volt számára hazai pálya (stadionja felújítása miatt Düsseldorfban játszotta hazai meccseit), Gelsenkirchenben pedig tényleg csak annak örülhetnek, hogy Magath náluk folytatja pályafutását.

Dárdai Pál együttese, a Hertha sokáig vezette a Bundesligát, de végül meg kellett elégednie az Európa-liga-indulást jelentő negyedik hellyel – a berlinieknek azonban senki sem tehet szemrehányást, hiszen így is erőn felül teljesítettek az egész szezonban. A bronzérmes Stuttgart túl későn kezdett el hajrázni, az újonc Hoffenheim pedig (amely őszi elsőként zárta az idént) tavasszal már körvonalaiban sem emlékeztetett (nem is oly) régi önmagára…

Minden tiszteletem és elismerésem Felix Magathé, de anélkül, hogy kétségbe vonnám a szakember érdemeit, meggyőződésem, hogy ezek mind kellettek ahhoz, hogy a VfL legyen az idei német bajnok. Persze Wolfsburgban ez senkit sem érdekel, ott csak ünneplik a Bundesliga történetének tizenkettedik olyan klubját, amely élen végzett a bajnokságban – a salátástál elhódítását követő napon még a Volkswagen-gyárban is leálltak a gyártósorok, a világ negyedik legnagyobb autókonszernjének központjában pedig aligha van ennél nagyobb elismerés…

És ha már Wolfsburgnál tartunk…

Tény, hogy nem egy metropolisz, de az idei őszt szívesen tölteném a megboldogult leánykorában a roppant hangzatos Stadt des KdF-Wagens bei Fallersleben névre hallgató városban. Elvégre a Bajnokok Ligája mégiscsak a Bajnokok Ligája. És ne feledjük, szeptembertől BL-meccseket rendeznek a 30 ezer fő befogadására képes Volkswagen Arenában.

Apropó, kíváncsian várom, hogy mikor változtatják meg a komplexum nevét Felix Magath Stadionra…