Bölöni László az Ismerős Arcok Nélküled című dalát választotta bevonulózenéjének. Ehhez köthetően fogalmazta meg beszéde végén az egyik üzenetét is: „Egy vérből valók vagyunk – ennél szebb, ennél fontosabb zene nem létezik” – mondta. Az életműdíjjal kitüntetett szakember beszédét most teljes egészében közöljük.
„Nem is tudom, hogy kinek köszönjem meg először ezt a megható fogadtatást, önöknek vagy Arsene-nek, akit remélem, hogy telefonon majd utolérek. Muszáj még egyszer megköszönnöm a fogadtatást, és persze szeretnék erős maradni, de ha önök ezt így folytatják, akkor bajba keveredhetek...
Életműdíjat kaptam, erről pár nappal ezelőtt értesítettek. Az igazság az, hogy meglepődtem és megkérdeztem: jó, de akkor mit kell csináljak? Aztán gyorsan mondták, hogy üljek repülőre, jöjjek Budapestre és 13-án este sétáljak be az Operaházba. Hát itt vagyok!
A Gála a fantasztikus sportsikerekről szól, gratulálok mindenkinek, és adja a jó Isten, hogy hasonlóképpen, sőt, még jobban folytassák. Van bennük erő. És ha már sportsikerek, elkezdtem gondolkodni egy kicsit a sajátjaimon, kerestem a legek legjét, hogy melyik az, aztán beleütköztem egy-két dologba. De nem feltétlenül volt ott a futball-labda. Mint edző, a legfontosabb, a legnehezebb sikeremnek azt mondanám, hogy a nyugat-európai nehéz profi futballban nem voltam tiszavirág életű. Körülbelül harminc éven át álltam a gáton és a süllyesztők nem nyeltek el. Ha a futballista nagy emlékemet keresem, akkor fura módon – turkálva az emlékek között – az volt a legfantasztikusabb sikerem, amikor jöttünk haza Sevillából, és a bukaresti repülőtéren, az éjjeli órákban történt egy esemény. Hoztuk haza a BEK-kupát, kimentünk a teraszra és előttünk ott volt vagy harmincezer ember a sötétben. De nem is harmincezren, hanem az ország emberei vártak ránk. Ott vártak ránk, mert a sikerünkkel visszaadtuk nekik az önmegbecsülésüket, amit azokban a nehéz időkben nálunk bizony elveszítettek az emberek. Csodálatosan szép, mondhatom, hogy fantasztikus volt velük együtt örvendeni.
Aztán keresgéltem tovább a gondolataim között, és rájöttem arra, hogy körülbelül ebben az időben a magyar sajtó is felkapta a fejét ezekre a sikerekre, és ugyanebben az időben az újságcikkeken keresztül ekkor kerültem be én is a magyar köztudatba. Majd BEK-mérkőzéseket játszottunk a magyar bajnokok ellen, sőt, pár évre rá, mint román szövetségi kapitány, szembekerültem a magyar válogatottal is. Ezeken a rendkívül kényes mérkőzéseken mindig sikerem volt. Nem veszítettem el egyet se, sem mint játékos, sem mint edző. Tudom, hogy nem jó dicsekedni, nem is ezért mondom; inkább azt szeretném ezzel kifejezni, hogy gondolom azért sikerült ez nekem, mert ilyen a magyar. Egy időben tudtam becsületes magyar ember lenni és korrekt román állampolgár. Aztán már tudtam – tovább keresgélve az emlékeim között –, és többszörösen rájöttem arra, hogy én a magyar színeket soha nem képviselhettem. A magyar színek nem loboghattak körülöttem. Nem képviselhettem a magyar színeket, de azért valamit tettem értük. Génjeimmel, neveltetésemmel sikerült elérnem, hogy a nevem o-betűi fölött megmaradtak a pontok. Erre mondaná Zorán, hogy ez így volt szép, ez így volt jó.
És hogy mit érzek most? Engedjék meg nekem, hogy jó messzire visszalépjek, egy erdélyi kisvárosba, Dicsőszentmártonba, ahol egy gyermek áll egy ház elég nagy udvarán, futball-labdával a hónalja alatt. Igen, körülbelül ekkor, négy-öt-hatéves koromban kocsis és futballista akartam lenni. Kocsis azért, mert amikor láttam az esküvői meneteket, azok lenyűgöztek engem. Arról álmodtam, az volt a vágyam, hogy egyszer nekem is legyenek lovaim, legyen egy hintóm, amelyet majd én fogok feldíszíteni színes szalagokkal, és a legszebb lesz, s a fiatal pár az én hintómba ül be, és én viszem el őket a templomba. Futballista pedig azért akartam lenni, mert a labda, amely nemcsak a hónaljam alatt volt, de ott pattogott szinte állandóan körülöttem, teljes lelki megnyugvást, kielégülést tudott nekem adni számomra mindig. Talán még ma is. És ez alatt az idő alatt, amíg a gyerek játszik, gólokról és megnyert meccsekről álmodott.
Nos, kocsis nem lettem, nincsenek hintóim, lovaim. Futballista és edző ellenben lettem. S hab a tortán, hogy sikerek is bejöttek. De sehol ezekért nem éreztem soha olyan megbecsülést, tiszteletet, mint amit most kaptam önöktől, itt. Büszke vagyok erre. Büszke vagyok, hogy olyan pillanatokat tölthettem el itt, amelyekről az a gyerek nem is álmodott, nem is álmodhatott, mert nem tudhatta, hogy van ilyen.
Aztán, hogy még mondjak valamit – remélem, fog sikerülni: örvendek ennek a serlegnek, ennek a díjnak, mert holnap reggel elviszem és megmutatom édesanyámnak, aki most a tévé előtt ül és engem néz, és tudom, hogy boldog. Nem tudom, melyik kamera felé nézzek... Igen, az a piros... Édesanyám... Na, ettől féltem (ekkor elsírta magát). Ez a díj különös számomra, különös számunkra, mert Magyarországon ez a díj mondja nekem, mondja nekünk, hogy ennek üzenet ereje van. Üzeni azt, amit a dal is mondott, amikor beléptem a színpadra: mi egy vérből valók vagyunk. Ennél szebb, ennél fontosabb zene nem létezik.
Bocsánatot kérek az elgyengülésért, mindent nagyon szépen köszönök!”
