Szemérmes kalandozás a zsebekben – Malonyai Péter publicisztikája

Mit mondja, szép fizetése van Szoboszlai Dominiknak Liverpoolban, de Kerkez Milos sem panaszkodhat a Bournemouth futballistájaként. Ha Kerkez sokat keres, Szoboszlai nagyon sokat, ám jócskán akadnak, aki – maradva a mércénél – nagyon-nagyon-nagyon sokat kasszíroznak.

Az erről szóló információk bejárták a világot, az összegekkel együtt, de én mellőzöm a számokat, úgy vélem, semmi közöm a pénzükhöz, az ő dolguk, az ő szerencséjük, elegendő tudnom, hogy számomra elképesztők az összegek. Nem helyettem értek révbe, ők tettek érte sokat, voltak jókor, jó helyen – persze, hogy a tehetségük, a tudásuk, ne adj’ Isten a menedzserük hozzáértése jóvoltából is.

Persze kell hozzá a futball nevű játék, ami napjainkra elképesztő üzleti vállalkozás lett, ennek megfelelőek a csillagászati összegek. Különleges sportág, még úgy is ott van az élen a pénzek iránti érdeklődés szempontjából is, hogy a sportolók tavalyi (2023) tízes kereseti listáján – hiszik, nem hiszik – mindössze négy futballista található, Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Kylian Mbappé és Neymar. Ronaldo az éllovas, ám a harmadik Messit megelőzi Jon Rahm, a spanyol, pontosabban baszk golfozó. Aki persze kereshet akármennyit, senki sem kezd miatta nálunk vad kommentelésbe a világhálón.

Igen, mert a futball különleges helyzetben van – mifelénk különösen. Mindenki kiemelkedő produkciót vár a játékosoktól, aminek persze vannak nehézségei (szakma, nevelés, mentalitás), ám ha a teljesítmény nem igazodik a hétköznapi várakozásokhoz máris azzal jönnek, hogy nem érdemlik meg a pénzüket.

Az ilyesmi egy olyan világban, amelyikben a mindennapok része a zsebben turkálás, óhatatlanul feszültségeket szül. Főként az érintettekben, aki szemérmeskednek, szégyellik – a nyilvánosság előtt mindenképpen –, hogy jóval a hétköznapi nívón felül keresnek, élnek.

A lényeget, nálam a kiindulópontot remekül fogalmazta meg ezeken a hasábokon hozzáértő pályatársam, Somlóvári Dávid (Alapvonal, 2018. május 6.): „Szemérmesek vagyunk ebben a szemérmetlen, globalizált világban. Persze most tisztázni kellene, mi tartozik a szemérmetlen kategóriába, s mi nem, de a globalizáció arra megtanít, ahol a pénz beszél, a morál elhallgat.”

Vagy csak látszólag van jelen. Esetünkben abban, hogy a sportolók röstelkednek, hogy jól állnak anyagilag, miközben – ha már a pénz az úr – büszkének kellene lenniük rá.

Már csak azért is, mert a zsebben turkálás (is) olyan tulajdonságokra, értékekre épít, amelyek nem feltétlenül elítélendők. Elvégre elkerülhetetlen, hogy összehasonlítsuk magunkat másokkal, az elégedetlenség sem negatív tulajdonság, ahogy kíváncsiság sem. Akkor van gond, ha mindez torzul, például azért, mert felülünk a kor hullámára, és másokat megítélve, az emberi értéküknél többre tartjuk, hogy mennyijük van. Ha az önértékelésünk attól függ, mi van a mi zsebünkben, s mi másokéban, ha az elégedetlenség irigységhez vezet.

A torzulások eredménye lehet, hogy a futballisták keresete sokaknál kiveri a biztosítékot, de hozzáteszem, a labdarúgás annyira az előtérben van, hogy minden történésénél előkerülhet a rosszindulat, pontosabban az indulat. Nem véletlen, hogy több nyilatkozatban olvastam: a játékos inkább rá sem néz a világhálóra, mert ha beleveti magát az őt névtelenül (persze, hogy névtelenül…) minősítgetők mondandójába, az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a játéktól.

Többen vallják, hogy a jövedelmünk személyiségi jogainkhoz tartozik, ami persze nem igaz, legfeljebb a becsület védelme jöhet képbe a paragrafusok világában, de ez már pert érő becsmérlést feltételez. Azt persze kiköthetik a felek, hogy a megállapodásuk részletei titkosak, közöttük a jövedelem is – meg is teszik, rendszeresen. Aztán kiszivárognak a titkok, és máris a jelen (világ)hálójában vagyunk. Nálam a titok az titok, a többségnek nem annyira. Nem véletlen, hogy Szoboszlaiék, pontosabban a Premier League játékosainak fizetését megszellőztető közlések a számok elénk tárása mellett rendre leszögezik, médiabravúr, hogy akadt orgánum, amelyik megszerezte a listát.

Van néhány tény, amit elfelejtenek a zsebturkászok. Az egyik, hogy a piac beárazza a játékosokat, sokszor valóban irreálisan, lévén a kereslet kontra kínálat erősebb, mint az érték. A másik, hogy – Détári Lajos megfogalmazásában – nem gépfegyverrel kényszerítik a klubvezéreket a jövedelem meghatározásánál, az vesse az első követ a kipécézettekre, aki nem örülne a lehető legjobban egy szédítő, akár irreális ajánlatnak is munkavállaláskor. Kétségtelen, a pénz nem lő gólt, de nem mellékes az aktuális értéke, keresete egy-egy játékosnak. És nem csupán a pályán produkáltak miatt. A tavalyi rangsorból az is kiderül, hogy Lionel Messi jövedelmének 48 százaléka a fizetés, 52 százaléknak egyéb (szponzorok, reklámok, satöbbi) forrása van.

Szintén torzulás, még ha érthető is, hogy mostanság a gyerekeknél, amikor leteszik a voksukat (vagy a mama, papa leteszi) a futball mellett, szerepet játszik, hogy egyszer majd, majd, és még inkább majd nagyon gazdag lehet a kis srác vagy kislány.

Ezzel együtt létezik szemérmesség az érdeklődésekben is, igaz, a kor divatjának megfelelően álszent módon. Az interjúkban gyakran szóba kerül a kereset, ám a kérdező rendre így kezdi: „Nem akarok turkálni a zsebében…” Ha nem akar, miért teszi – kérdezem –, de persze megteszi. A válasz pedig ritkán konkrét. Legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy jobban jár a kérdezett, mintha máshol állna alkalmazásban, esetleg nem külföldön, itthon. Jóllehet, már ez sem feltétlenül igaz, ha hinni lehet a kiszivárgott NB I-ben honos jövedelmeknek.

A zsebkérdésekre a játékosok vérmérsékletük szerint válaszolnak. Tíz éve például az egyik válogatott futballista visszakérdezett: „Most mondja meg, az a megoldás, hogy a mi pénztárcánkban turkálnak?! Ettől lesz jobb a magyar futball?” A Nemzeti Sport munkatársa így felelt: „Nem, ettől nem lesz jobb, viszont, ha kevesebb pénzért kapnak ki újra és újra, az talán kevésbé irritálja az átlagfizetésből élő szurkolókat.”

Mi tagadás, a reakció sem mentes a demagógiától, ahogy az volt az a koronavírus uralta követelmény, hogy a futballisták alapból, kötelezően mondjanak le jövedelmük egy részéről, tekintettel a nehéz időkre. Volt, aki megtette, volt klub, ahol megszavazták, de a kötelezővé tétel szándéka abszurd volt. Még akkor is, ha van igazság abban, hogy miközben a futballjövedelmeknél (szinte) lehetetlen és értelmetlen bármilyen egységesítés vagy szabályozás, az is természetes, hogy a jövedelmeknek meg kell(ene) felelniük egy társadalmi értékrendszernek, amely a teljesítményelven alapul. Így igaz, de ki mondta, hogy az élet igazságos?

A pénz utáni kutakodást sohasem fogom elfogadni. Riasztó bizonyítékként álljon itt, amit Puskás Ferencné, világklasszis futballistánk felesége mondott főszerkesztőnknek, Szöllősi Györgynek 2005-ben. Öcsi bácsi akkor már kórházi kezelés alatt állt: „Mindig a háttérben maradtam, a pletykalapoknak sohasem szolgáltattunk témát. Ezért is volt annyira váratlan és bántó, ami az elmúlt időszakban Magyarországon történt. Öt kontinensen éltünk, de sehol sem fordult elő, hogy a zsebünkben turkáljanak, hogy azt kelljen olvasnom úton-útfélen, honnan mennyi pénzt kapunk. Talán még a bankszámlámat is ellenőrizték? Számomra ismeretlen emberek nyilatkoztak arról, amiről nekik fogalmuk sem lehet – nekem pedig az életem –, hogy milyen áldozatokkal jár Öcsi ápolása.”

És itt megállok. Legfeljebb ki tudja hányadszor vállalom, hogy maradi vagyok, még ott tartok és ott is maradok, hogy a sportra, így a futballra is elsősorban a kultúra, a szellem és nem az üzlet oldaláról figyelek.

Csak a labda örök.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!