Az egykor lesajnált török futballbajnokság ma már klasszisokat és sztáredzőket vonz

Ha nem is topligába, de olyan bajnokságba érkezik meg a német Freiburg­tól a török Galatasarayhoz szerződő Sallai Roland, amely hemzseg a sztároktól. Csak a három nagy isztambuli csapatban olyanok játszanak, mint a 2023-as olasz gólkirály Victor Osimhen, továbbá Michy Batshuayi, Dries Mertens, Lucas Torrei­ra, Hakim Zijes, Mauro Icardi (Galatasaray), Dusan Tadics, Filip Kosztics, Dominik Livakovic, Fred, Jusszef en-Nesziri (Fenerbahce), Gabriel Paulista, Joao Mário, Ciro Immobile (Besiktas). És azt se feledjük: a Fenerbahce edzőjét José Mourinhónak hívják.

Korántsem volt ez mindig jellemző.

A bajnokságot csak 1959-ben alapították, és akkoriban a török futball Európa hátsó felében kullogott mind válogatott, mind klubszinten. A bajnokság belterjes volt, többnyire hazai játékosok szerepeltek benne vagy nagyon olcsó keleti légiósok. A török klubcsapatok rendre korán elhasaltak az európai kupákban, ez még a nyolcvanas évekre is olyannyira jellemző volt, hogy 1980 és 1988 között egy török együttes nyert csak (egyetlen) párharcot a BEK-ben. Így aztán óriásit szólt, amikor 1987-ben egy igazi sztár, az 52-szeres francia válogatott csatár, 1984 Európa-bajnoka, Didier Six szerződött a török ligába, valódi úttörőként. Annyira akarta őt az isztambuli együttes és szintén világhíres vezetőedzője, a nyugatnémet Jupp Derwall, hogy még a nagypolitika is beavatkozott. Akkoriban csak két külföldi szerepelhetett a csapatokban (nem csak Törökországban), és a Galatának volt már két ju­goszláv légiósa. Ám Ali Tanyer belügyminiszter volt a klub tekintélyes alelnöke, aki egy nap alatt elintézte, hogy Didier Six Dündar Siz néven török állampolgár legyen, török útlevelet kapjon, így azonnal játszhatott is. A labdarúgó teljesen természetesnek tartotta az esetet, és így nyilatkozott: „Nincs ebben semmi különös. A nyugat-európai kosárlabda- és jégkorongcsapatokban számtalan, ilyen módon honosított tengerentúli játékos szerepel. Természetesen francia vagyok, és nevemtől függetlenül az is maradok.”

Didier Six első idénye végén rögtön bajnok lett, és akkor követte őt a Süper Ligbe egy másik nyugati klasszis, az NSZK válogatottjával szintén Európa-bajnok, továbbá kétszeres vb-döntős kapus, Toni Schumacher, aki 1988-ban a Fenerbahce játékosa lett.

Nem azt állítjuk, hogy attól a perctől kezdve áramlani kezdtek a világsztárok a török bajnokságba, és Törökország lett a kilencvenes évek Szaúd-Arábiája, de átszakadt egy gát. Az 1990-es évek elején megjelentek a két földrész határán fekvő hatalmas területű, népes országban is az első kereskedelmi televíziós csatornák, amelyek licitálni kezdtek a közvetítési jogokért, és nagyságrendekkel több pénz kezdett forogni a török futballban. Persze nem tudtak bárkit megfizetni és a kulturális különbségek is távol tartottak sok nyugati sztárt a Törökországba költözéstől (ez már nagyobb hasonlóság a jelenlegi szaúdi bajnoksághoz), de szép lassan szivárogni kezdtek a klasszisok, elsőként a kelet-európaiak és a dél-amerikaiak, akiknek azért kevésbé voltak fenntartásaik Törökországgal szemben. Mérföldkövet jelentett az is, hogy a román legenda, Gheorghe Hagi, a Real Madrid és az FC Barcelona korábbi klasszisa 1996-ban Katalóniából Isztambulba szerződött, a Galatasarayba. Harmincegy éves volt már, ám nem levezetni ment, motivált volt a sikerekben is, korszakos ikonná vált az ott töltött öt éve alatt. Követte őt egy évvel később honfitársa, a szintén válogatott Gheorghe Popescu, aki ugyancsak a Barcelonát hagyta ott a Galata kedvéért, 1998-ban pedig a brazil világbajnok kapus, az abban az évben is vb-döntős Cláudio Taffarel csatlakozott.

Főszereplésükkel történelmi tettet ért el a Galatasaray, első és mindmáig egyetlen török csapatként európai kupát nyert. Az UEFA-kupa (az Európa-liga elődje) 2000-es, koppenhágai döntőjében az Arsenalt győzte le 0–0 után tizenegyesekkel. Majd az európai Szuperkupát is megnyerte Monacóban a csapat a Real Madrid ellen (2–1, aranygóllal), és a nemzetközi sikerek újabb sztárok számára tették csábítóvá a Galatasarayt, 2000-ben a brazil Mário Jardel európai aranycipősként, BL-gólkirályként érkezett a Portótól.

S nem csak a Galatasaray szippantotta el a nagymenőket, a Fenerbahcéban megfordult az ezredforduló környéki években Jay-Jay Okocha, Viorel Moldovan, Kennet Andersson, Pierre van Hooijdonk, Nicolas Anelka, Diego Lugano, Matija Kezsman vagy a brazil Alex de Souza, aki valóságos klublegenda lett, mivel 2004 és 2012 között nyolc éven át 319 tétmeccsen szerepelt a csapatban, sok éven át csapatkapitányként. A Besiktas történetében pedig a Real Madrid-klasszis Guti Hernández vagy a portugál Ricardo Quaresma hagyott mély nyomot.

A válogatott 2002-ben világbajnoki bronzérmes lett, 2008-ban elődöntőt játszott az Európa-bajnokságon, és soha többé nem lehetett lekicsinylően beszélni a török futballról vagy az odaszerződő klasszisokról. Szinte minden évre jutott egy-két sztárigazolás, 2002-ben az argentin Ariel Ortega, 2003-ban Hollandiából Pierre van Hooijdonk és Frank de Boer, illetve az ukrán Szerhij Rebrov, 2004-ben a norvég John Carew, 2005-ben Nicolas Anelka, 2007-ben Roberto Carlos. Különleges év volt 2013, amikor két korábbi Bajnokok Ligája-győztest, a 2012-ben a Chelsea-vel diadalmaskodó elefántcsontparti Didier Drogbát és a 2010-ben az Internazio­naléval célba érő Wesley Sneijdert vitte el a Galatasaray.

Az UEFA koefficiens-rendszere alapján a török Süper Lig pillanatnyilag Európa tizedik legerősebb bajnoksága. Óriási ugrás ez annak a bajnokságnak, amelynek szereplői még az 1980-as években is a kontinens pofozógépei voltak. Sőt, magunk is hajlunk arra, amit Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya mondott, vagyis hogy az öt topliga (angol, francia, német, olasz, spanyol) után a török bajnokság a legerősebb Európában. Megkockáztatható, hogy a rangsorban előtte helyet foglaló holland, portugál, belga és cseh bajnokságban sincs több sztár, mint Törökországban. Így aztán Sallai Roland első isztambuli megszólalásának mondatai sem hatnak fellengzősen: az ambiciózus Galatasaray célja ezzel a kerettel valóban az Európa-liga-győzelem lehet.
 

Az ukrán futball és a Dinamo Kijev legendája, a volt Ferencváros-edző, Szerhij Rebrov játékosként 2003-ban szerződött Törökországba, a Fenerbahcéhoz. Csak kölcsönbe, mert angol klubja, a Tottenham Hotspur nem a játéktudása miatt akart megválni a három évvel korábban gigantikus klubrekordért, 11 millió fontért vásárolt csatártól. Ügynöke, a kárpátaljai származású Varga Sándor eleveníti fel a történetet lapunknak: „Új edzőt neveztek ki a Spursnél, Glenn Hoddle-t, aki nagy sztár volt a Tottenhamnél játékosként, és volt angol szövetségi kapitány is. Az első edzését tartotta, amikor Szerhij Rebrov elkezdett szórakozni vele, például a lába között kétszer-háromszor elgurította a labdát, és kinevette, majd még oda is szólt neki valamit. És akkor az edző mondta, hogy neki ez a játékos nem kell. Kölcsönadták a Fenerbahcénak, ahol néhány hét múlva a kijevi barátainak kiosztott néhány VIP-jegyet, de hozzátette: több mint két órával a kezdőrúgás előtt érkezzenek meg, különben a stadionba sem lépnek be, mert – figyelmeztette őket – oda olyanok is bejutnak, akiknek nincs jegyük, és elfoglalnak minden szabad helyet, ahol még nem ül senki, nem érdekli őket az sem, ha VIP-helyet foglalnak el. És így is történt, két órával a kezdés előtt már abszolút telt ház volt.”

Viharos hangulatú mérkőzések (is) jellemzőek a török élfutballra: a múlt évben jó néhány botrányos eset volt – ezekből gyűjtöttünk. Tavaly decemberben az Ankaragücü hazai pályán 1–1-es döntetlent játszott a Rizesporral, a vendégek a 97. percben egyenlítettek. A lefújás után az Ankaragücü elnöke, Faruk Koca bement a pályára, és bemosott egyet Umut Meler játékvezetőnek, akinek eltört egy arccsontja, és még meg is rugdosták őt a földön. A klub­elnök szerint a bíró rosszul vezette a meccset, és provokálta a csapatát. A bajnokságot egy időre felfüggesztették, a sportvezetőt örökre eltiltották, Recep Tayyip Erdogan török elnöktől a Török Labdarúgó-szövetségen át Gianni Infantino FIFA-elnökig mindenki megszólalt az óriási vihart kavaró ügyben. Sokat elmond a török közhangulatról, hogy Faruk Koca az incidens után kórházba került, ahol a klub ultrái azért megünnepelték őt és tettét. A következő fordulóban az Istanbulspor elnöke, Ecmel Faik Sarialiog­lu parancsolta az öltözőbe játékosait, mert a Trabzonspor ellen 2–1-es hátrányban nem kaptak meg egy tizenegyest. A meccset 3–0-val a Trabzonnak ítélték. Karácsonykor a Galatasaray a hivatalos felületén osztotta meg a bedagadt, lila foltos arcú Mauro Icardi fotóját, akit a Fenerbahce elleni bajnokin (0–0) a tizenhatoson belül leütöttek, ám a csapat ezért nem kapott büntetőt. A klub közleményében jelezte, szégyelli magát a szövetség helyett, Okan Buruk vezetőedző szerint bokszringbe illő jelenetet hagytak büntetlenül a bírók. Idén március 17-én a Fenerbahcét fogadta a Trabzonspor a Süper Lig 30. fordulójában. A hangulat szokás szerint félelmetes volt, a hazai szurkolók amivel csak tudták, megcélozták a vendégjátékosokat, de csak a 3–2-es isztambuli győzelemmel véget érő összecsapás után szabadult el igazán a pokol. A Trabzon szurkolói beszaladtak a játéktérre, és megtámadták az ünneplő Fener-játékosokat, akik közül néhányan azonnal, néhányan a verekedést először vállalva menekültek az öltözőbe. A rivalizálás eredete alapvetően egyoldalú, hiszen a Fenerbahce legnagyobb ellensége a Galatasaray, ám a Trabzonspor a 2011-es, Fenerbahcével szemben elveszített bajnoki cím miatt (és főleg mert a Fenerbahce vezetősége belekeveredett a 2011-es török bundabotrányba) gyűlöli az isztambuliakat. A márciusi találkozó előtt a Galatasaray hivatalos közleményben jelezte, hogy a Török Labdarúgó-szövetség és a játékvezetők elfogultak a Fenerbahcéval, s lám, a Trabzon–Fener összecsapást vezető – korábban megütött – Umut Meler rendkívül lassan reagált a pályára dobott pirotechnikai eszközökre, érmékre és poharakra, nem fenyegetett a mérkőzés lefújásával, mint az egy héttel korábbi Galatasaray–Besiktas rangadón. Az ügy utóélete, hogy a Trabzonspor felháborodott a büntetésén (hat zárt kapus meccs plusz hárommillió líra), és azon, hogy a Fenerbahcét nem büntették meg jobban a magukat védő játékosai miatt. A Fener­bahce a ligából való kilépéssel fenyegetett (nem lépte meg), a magát áldozati szerepbe öltöztető Trabzonspor pedig az egész szövetség lemondását követelte. Már a következő hónapban dagadt az újabb balhé: a Fenerbahce áprilisban az U19-es csapatával állt ki a Galatasaray elleni Szuperkupa-mérkőzésen, majd egy perc után, 1–0-s hátrányban levonult a pályáról, mert a szövetség nem engedte elnapolni a találkozót az Olympiakosz elleni Európa-konferencia­liga-párharcára tekintettel. Ali Koc, a klub elnöke szerint egyre komolytalanabb a török labdarúgás, csak a botrányok hírértékűek, nem a csapatok teljesítménye. Ezen biztosan nem segít, hogy a klubok hivatalos felületei és az elnökök szítják a feszültséget, régi sérelmeket hánytorgatnak fel, gyújtó hangú videókat és közleményeket publikálnak, az ultracsoportok és az erőszak pedig kezelhetetlen, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy ezen bárki változtatna a közeljövőben. Ennyi botrány egy évtizedre is sok, nemhogy egyetlen idényre, s az biztos, hogy Sallai Rolandnak nem csak a kapu előtt kell résen lennie.