„Mi a véleményed a »Gól« című televíziós műsor »A bírónak nincs videója« című rovatáról?” – hangzik el a kérdés, amire a következő a válasz: „Nagyon sokszor segíti a játékvezetőt, hiszen hetven-nyolcvan százalékban a sípos embernek van igaza. Ettől függetlenül, ez az egész egy jó üzlet valakiknek! A tenisznél is bevezették a gépi vonalbírót, mégis változatlanul felkiált, zúgolódik a közönség. Megpróbál tüntetni a géppel szemben is.”„Mi a véleményed a »Gól« című televíziós műsor »A bírónak nincs videója« című rovatáról?” – hangzik el a kérdés, amire a következő a válasz: „Nagyon sokszor segíti a játékvezetőt, hiszen hetven-nyolcvan százalékban a sípos embernek van igaza. Ettől függetlenül, ez az egész egy jó üzlet valakiknek! A tenisznél is bevezették a gépi vonalbírót, mégis változatlanul felkiált, zúgolódik a közönség. Megpróbál tüntetni a géppel szemben is.”
Nos, akár szimpatizálunk a VAR-ral, akár nem, az kijelenthető, hogy Puhl Sándor már akkor ráérzett, mi lesz a fő probléma, ha a futballban is alkalmazzák a technológia segítségét. Később, már a VAR bevezetése után is hasonlóan nyilatkozott, vagyis hogy a hibázás lehetőségét így sem lehet teljesen kiszűrni.
A saját, játékvezetőként elkövetett kisebb-nagyobb hibáiról szintén elmondja a véleményét a könyvben, amelynek középpontjában természetesen az 1994-es Brazília–Olaszország vb-döntő áll. Ezt a szakmai vélemények szerint is kiválóan, csak aprókat hibázva vezette Puhl Sándor, aki onnantól kezdve országszerte hatalmas népszerűségre tett szert.
Aki kicsit is ismerte, tudja, mennyire határozott, karakán egyéniség volt, ugyanakkor azt ő is elismerte, hogy a döntő napján nagyon izgult a nagy meccset megelőzően. „Többször felébredtem, felkeltem és járkáltam a szobámban. Lejátszottam gondolatban a meccset. Az ilyesmi sohasem volt jellemző rám. Úgy látszik, a nagy felelősség ilyen hatást váltott ki belőlem. Milyen érdekes az élet?! Egy nappal korábban még azért szorított az ember, hogy őt válasszák, utána meg azt kívánta, legyen mielőbb túl az egészen. Alig vártam, hogy virradjon. Próbáltam siettetni az időt...” – idézi őt a könyv, amely természetesen a gyerekkorát és bírói karrierje kezdetét is feleleveníti, persze az is kiderül, miért őt választották a döntő játékvezetőjének, és hogy érezte magát akkor, amikor megtudta a nagy hírt.
Cavinton-kupa és más felejthetetlen történetek – könyv a magyar rögbiről |
Ízig-vérig hetvenes évek – nemzedéki futballkönyv az angol labdarúgás vad évtizedéről |
A könyvet emellett több színes történet teszi még érdekesebbé, ilyen például az, amikor Puhl Sándor elmeséli, miért nem volt nála a döntőben a korábban kapott egydolláros, és hogy ennek hiányában végül mivel sorsolt a tizenegyesrúgások előtt. De olyan kényes kérdésekre is válaszol, hogy próbálták-e őt megvesztegetni vagy verték-e meg egy rosszabbul sikerült meccs után. Könnyedén, akár egy nap alatt elolvasható a sztorizgatós, rokonokat, kollégákat megszólaltató, nagyrészt időrendben haladó könyv, amely mindenképpen tartogat érdekességeket a futball kedvelőinek. Az igazi persze az lenne, ha ezeket Puhl Sándor még személyesen is elmesélhetné. Ahogy Puskás Ferenc fogalmaz a könyvben: „Jó gyerek. Érti a mesterségét! Persze, hogy kiváló bíró. Végre negyvenévi szünet után a vb-döntőben újra láthattunk magyart is!”
(Pálfalvi Gábor: Az aranysípos Puhl, Budapest, 1994)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július elsejei lapszámában jelent meg.)