Népsport: polgármesteri kezdőrúgás – Bárczy István

„Szafka tanár úr kihozatott a szertárból 2-2 ugrómércét, s elhelyeztette őket az udvar két végében, mondván, hogy ez a két várkapu. A diáksereget két részre osztotta, kiválasztott közülük két internistát, két bentlakót és kinevezte őket kapusoknak. Kihirdette a játékszabályokat is: a labdát csakis kézzel szabad ütni (!), lábbal rúgni csakis a két kapusnak szabad. (Az utasítás tehát pontosan az ellenkezője volt annak, mint aminek kellett volna lennie.) A tanár úr feldobott egy négykrajcárost: fej, vagy írás? A szerencse a déli oldalon elhelyezkedett csapatnak kedvezett, így a labdát annak a kapuja elé helyezték. Még egy utolsó utasítás: a kapusnak kell rúgással játékba hozni a labdát.

– Pista, nagyot...! – kiabálták a déli csapat kapusa felé a társai. A kedves, mosolygó arcú, szépen öltözött tízéves fiúcska komolyan bólintott és – Magyarországon először – belerúgott a labdába. Megérdemli, hogy megemlítsük a nevét. Úgy hívták, hogy bárcziházi Bárczy István m. kir. titkos tanácsos, a miniszterelnökség országosan ismert, köztiszteletben álló államtitkára.”

Nagy Orbán gazdasági főtanácsos Nemzeti Sportban 1944. március 21-én közzétett visszaemlékezését nevezhetjük sporttörténeti jelentőségűnek, a szerző a II. Kerületi Királyi Egyetemi Katolikus Főgimnázium egykori diákjaként hiteles jelentéssel szolgálhatott az iskolában 1893 tavaszán esett rendhagyó labdázásról. A magyar futball őstörténetének homályba vesző részletei, párhuzamosan élő legendái miatt érdemes fenntartásokkal kezelni bármely, a korai évekre vonatkozó határozott állítást, ám kétségtelenül figyelemre méltó az eseményekre több mint fél évszázad távlatából visszatekintő tanú elbeszélése. (Érdekesség, hogy 1934-ben Horthy Miklós kormányzó saját magát nevezte meg az ország első labdarúgójaként, egy 1895-ös polai mérkőzésre hivatkozva.)

A negyvenes évekbeli cikkből mellesleg az is kiderül, hogy Szafka Manó tornatanár a labdát egy Londonból érkezett csomagban kapta, angol nyelvtudása azonban hiányos lehetett, a futball szabályait ugyanis a láb- és kézhasználat tekintetében éppen fordítva értelmezte. Tanítványait mindenesetre már a bűvös tárgy látványa is meghökkentette.  „A diákok még sohasem láttak ekkora nagy labdát és azonnal készen voltak a megállapítással: »Az angol labda még nagyobb, mint a Fóka feje«. Régi jó diákszokás szerint, a Fóka megjelölés alatt a gimnázium egyik jó öreg tanárát, a latin és a magyar nyelv derék professzorát kellett érteni, akinek nemcsak a tudománya, de valóban a feje is igen nagy volt.”

Ami a déli oldali csapat kapusának sportkötődését illeti, erről sokat megtudhatunk a cikkből, amely Budapest székesfőváros polgármesteri kinevezése alkalmából jelent meg 1906-ban a Nemzeti Sportban, egy ifjúkori sportolói portré kíséretében (Bárczy 1918-ig volt polgármester, utána egy évig főpolgármester, a két tisztség nem keverendő, előbbi a városi önkormányzathoz, utóbbi a kormányhoz tartozott).

„Mint nagyműveltségű, széles látkörű s tanügyekkel nagy szeretettel foglalkozó vezető férfi, ő volt az első, aki a főváros tanácsában először hangoztatta a sportok támogatásának szükségét úgy a tanulóifjúság testi nevelése, mint a felnőttek testi egészségének épségben tartása érdekében. Bátran mondhatjuk, hogy fővárosunkban létező fejlett sportélet Bárczy István előrelátó, céltudatos sportpolitikájának az eredménye. Budapest új polgármestere ifjabb éveiben, mint a MAC tagja, maga is aktív és eredményes művelője volt az athletikai sportoknak. A régi sport-annaleszekből megállapítható, hogy Bárczy István volt az első magyar főiskolai bajnok, amennyiben 1887-ben megnyerte a 320 m-es (az Orczy-kerti pálya hossza) síkfutás egyetemi bajnokságát. 1888-ban egy nemzetközi versenyen Kupp László mögött második volt, maga mögött hagyván a bécsi Sax-ot, Tomcsákot és Vermest, ugyancsak második volt a fél angolban Folinus mögött. A MAC viadalán megnyerte később a fél ang. mfd.-es gátfutást.”

A forrásban említett Vermes bizonyára nem más, mint a palicsi olimpiai játékokat 1880-tól szervező szabadkai all-round sportember, Vermes Lajos. Maradjunk azonban Bárczy Istvánnál, akit már aktív polgármesterként kértek fel 1907-ben a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) elnöki tisztségére, amelyet ő – bár hezitált a két vezetői szerepkör egyidejű betöltésével járó felelősség miatt – végül örömmel elfogadott. Úriemberhez méltó, nagy ívű köszöntőbeszédéből hely szűkében csak egy gondolatot idézünk:      „És ha én a modern kultúrának alapelveit kutatom, rájutok arra, hogy minden kultúrának a fejlődését mi biztosítja legjobban? A szabadság és a szeretet, a szabad levegő és a melegség. És vajjon az atlétika eszméje miben jut nyilvánosságra? Nem-e a szabad levegőn való mozgásban és az emberi testnek a szabad levegőn való tökéletesítésében?”

A kinevezésekor még az úszást és a tornát is felügyelő MASZ mellett a Vén Fiúk Vívó Clubja nevű kör vezetését is elvállalta a budapesti városvezető, a szűk körű társaság tagjai kizárólag 35 évnél idősebb sportemberek lehettek. Újító szellemű közéleti emberként a sport ügyét kezdettől támogatta, amint az Krúdy Gyula Sneider Fáni című novellájának részletéből is kiviláglik. „Jön a sportok legmámorítóbbja, a futball. (...) Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiáltani a ragyogó lámpák alatt, és a kakaskukorékolás helyett a sportcsapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és a fiatal munkásokat. Aztán egyszerre megérkezett az új polgármester, és bátor kézmozdulattal most már az egész Budapestet átnyújtotta az ifjúságnak. Nesztek, tietek az egész város. Tucatjával építik a gyönyörű iskolákat, ahol az ifjakat nevelik, és a polgármester rúgja az első labdát az új sporttelepeken.”

Utóbbi megjegyzést szó szerint kell érteni, ugyanis az FTC Üllői úti stadionjának 1911-es és az MTK Hungária úti stadionjának 1912-es avatóján egyaránt ő végezte el a kezdőrúgást. Mi több, személyes közbenjárása kellett ahhoz, hogy az MTK jelképes, évi egy arany bérleti díjért megkapja a Hungária út és a Temető dűlő közötti, hét kataszteri holdnyi területet. Jelen volt a fővárosi futballélet több emlékezetes alkalmán, így az 1909. május 31-i Magyarország–Anglia (2:8) mérkőzés szünetében személyesen adta át a tizenegy emlékérmet a vendégjátékosoknak, részt vett ugyanabban az évben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) budapesti kongresszusán, és Brüll Alfréd MTK-klubelnökkel együtt fogadta az elsüllyedt Titanic áldozatait mentő Carpathia gőzös hazánkba érkező legénységét, amikor 1912-ben a hajókatasztrófa kárvallottjainak megsegítésére jótékonysági mérkőzést játszottak a pesti kék-fehérekkel.

Táviratban köszöntötte Springer Ferencet, az FTC vezetőjét a zöld-fehérek hatalmas sikert hozó, 1911–1912-es nyugat-európai téli turnéja végén:  „Külföldről hazaérkezvén, végtelen örömmel értesültem azokról a gyönyörű eredményekről, amelyeket a Ferencvárosi Torna-Club derék fiai, távol a hazától, kitűnő football-játékukkal elértek. Az ő dicsőségük Budapest főváros és az egész ország dicsősége. Melegen üdvözlöm elnök urat és a klubot. Adjon Isten a Ferencvárosiaknak még sok ilyen szép dicsőséget. Dr. Bárczy István, polgármester.” Sokáig emlékezetes maradt a beszéd, amelyet a hazatérő ferencvárosi csapat fogadásakor mondott a Keleti pályaudvaron összeverődő hatalmas tömeg gyűrűjében:  „Kedves bajtársaink! A régi klasszikus világban a győztes csapat fogadására kivonult a polgárság a város kapuja elé.

Mi, a főváros polgárai, ím eljöttünk szívrepesve fogadni a győzteseket, mert magyar lobogó alatt szerepeltek a külföldön és a magyarságnak és a székesfővárosnak szereztek dicsőséget. A főváros nagyközönsége érdeklődéssel leste a híreket és mikor az első győzelemről értesültünk, örömmámorban úszott a polgárság. Ennek a büszke örömünknek akarunk kifejezést adni ma is. A magam részéről és a főváros egész polgársága nevében Isten hozott benneteket, legyetek továbbra is dicsőségére a magyar nemzetnek.”

Néhány héttel később a Nemzeti Sport vezércikkben emelte ki a rövid pályaudvari beszéd korszakos jelentőségét.  „Ez a nagy ember megtette azt, hogy a Ferencvárosi Torna Club dicsőséggel megrakott csapatát hivatalos minőségében fogadta a pályaudvaron. Nem azért, mert a Ferencváros képviselői a közgyűlésen akkor Isten tudja mit tehetnének – nem azért, mert ez külföldön hasonló alkalmakkor már rég divatban volt –, hanem azért, mert remek éleslátással kiszemelte azt az időpontot, ahol már kiléphet rezervált állása összes súlyával a köz elé, hirdetheti a sport nemzetnevelő hatását; a sportét, amit ő, a geniális ember, régóta szeret. Tehát segíteni kívánt rajtunk. Hogy az egész ország megértse, milyen erőt tulajdonít ő a sportnak. S ha megtette, meg lehetünk róla győződve, hogy az hatás nélkül nem is marad.”