Az orosz–ukrán futballkapcsolatok alakulását is beárnyékolta a történelem

„Annál a tizenkilenc napnál, amely a Real Madrid–Liverpool és az orosz–szaúdi mérkőzés között eltelt, és amely alatt a futballvilág figyelme átsiklott egyik országról a másikra, régen választotta el kevesebb egymástól az ukránokat és az oroszokat” – írtuk a 2018-as oroszországi világbajnokság rajtja előtt, amikor a Bajnokok Ligája-döntőt rendező Kijev továbbadta a vb-nyitó meccs otthonául szolgáló Moszkvának a világfutball stafétáját. A jelképesnek tetsző helyszínváltás azonban legfeljebb a remény szintjén sugallta a béke üzenetét, valójában a két ország viszonyát 2014 óta beárnyékoló katonai konfliktus kezdettől súlyos hatással volt a futballkapcsolatokra is, a háborús helyzetben kiéleződő ellentét a sportdiplomáciai érintkezéseket is befagyasztotta. A labdarúgás szimbolikus közegében ugyanakkor sok évtizedre nyúlik vissza az orosz–ukrán rivalizálás, a testvérnépek labdarúgásának történetét már az 1920-as évektől terhelte a politika, az egységbe kényszerített szovjet futballvilágot a felszín alatt kisebb-nagyobb nemzeti repedések szabdalták.

Nyílt szembenállásról szó sem lehetett, mégis elmondható, hogy az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban élők saját öröme és büszkesége volt, amikor 1961-ben a Dinamo Kijev fennállása során először megnyerte a szovjet bajnokságot, ahogyan a kijevi kirakatcsapat további tizenkét szovjet bajnoki aranya, kilenc Szovjet Kupa-győzelme is kapott némi ukrán színezetet, nem beszélve a két KEK-diadalról. (Mindkettő magyar vonatkozású esemény, 1975-ben a döntőt a Ferencváros ellen nyerte meg a csapat Bázelben, 1986-ban, a csernobili katasztrófa után néhány nappal pedig a középpályán a kárpátaljai Rácz Lászlóval verte meg az Atlético Madridot Sevillában.)

Hogy a Dinamo Kijev történelmét, eredményeit, hagyományait, klubszellemét ukrán földön nemzeti értékként kezelték és kezelik, éppen Rácz László szavaiból tudhatjuk a leginkább. Az 1961-ben született 47-szeres szovjet válogatott, KEK-győztes, Európa-bajnoki ezüstérmes, háromszoros szovjet bajnok, háromszoros Szovjet Kupa-nyertes futballista az elmúlt években a Dinamo Kijev öregfiúkcsapatával járta az országot, hogy jótékonysági mérkőzésekkel segítse a kelet-ukrajnai háború sújtotta településeket és a katonákat.

„Az ellenfelet általában katonák alkotják, akik a háborús övezetből utaznak a helyszínre, és akiknek hatalmas élmény, hogy olyan régi futballisták ellen léphetnek pályára, akiket csak a tévében láttak. Már vagy huszonöt-harminc segélymérkőzést lejátszottunk, többnyire olyan helyszíneken, kisebb városokban, ahová egyébként sohasem jutna el a Dinamo Kijev” – mondta Rácz László 2016-ban a vele készített telefoninterjúban, két évvel később pedig Kijevben már az ukrán öregfiúk-válogatott csapatkapitányaként osztotta meg velünk tapasztalatait: „Amikor az öregfiúkcsapattal keletre megyünk, például Mariupolba, többször játszottunk olyan srácok ellen, akik vagy visszajöttek már, vagy a meccs után indulnak harcba. Előfordult, hogy egyik-másik ellenfelünkről néhány nappal később megtudtuk, elesett a fronton. Amikor látod a csillogó szemeket, akkor érted meg igazán, mit jelent nekik, hogy futballozunk egymással, mezzel ajándékozzuk meg őket vagy aláírjuk a képeiket, posztereiket. Nekik feltöltődés, kikapcsolódás játszani azok ellen, akiket addig csak a tévében láttak. Mi ezt tudjuk adni. Szívesen utazom ilyen meccsekre. Jönnek idősebb nénik, bácsik, öregek, fiatalok, a mérkőzés után előfordul, hogy fél óráig nem tudunk lemenni a pályáról. És amikor átölelem az illetőt a közös fénykép elkészítése során, érzem, hogy reszket a keze. Látom rajta, nem tudja elhinni, hogy ez előfordul vele. Kérdezi, lehet-e kezet fogni. Mondom, hogyne lehetne. Nekem ez olyan, mintha a lemerült akkumulátort feltölteném. Ez az, amiért játszottunk. Ezért érdemes volt odaadni az egészségünket, az időnket, a fiatalkorunkat.”

Ha Rácz László fiatalkoráról esik szó, megemlíthetjük: a fancsikai tehetség 1978-ban, tizenévesen a Karpati Lvov tartalékcsapatához került, az ukrán nemzeti mozgalmak szellemi központjának számító Lembergbe, ahol akkoriban az első csapat edzőjét Juszt Ernőnek hívták. Az Ungváron 1927-ben született tréner nevéhez kötődik a klubtörténet egyik legfényesebb, máig mitikus mozzanatként emlegetett eredménye, az akkor másodosztályú Karpati Lvov 1969-es Szovjet Kupa-győzelme.

„Mintegy harmincezer szurkoló kelt útra a Szovjetunió nyugati sarkából Moszkvába, a birodalom szívébe, ahol a tömeg a nacionalizmus spontán megnyilvánulásaként ukrán népdalokat énekelt. A húszórás vonatút után történelmi sikert ünnepelt, másodosztályú csapat sohasem nyerte meg a Szovjet Kupát. Ami azonban még fontosabb, az ukrán ellenállás központjaként számon tartott Lviv megmutatta erejét. Nem véletlen, hogy a hatvankilences siker kultusza azóta is él, úgy tartják, akkor nyilvánult meg az ukrán nemzet hajlíthatatlan akarata” – írta meg a Rosztov ellen aratott 2:1-es győzelemről őrzött emléket egy Lembergből származó újságíró, Ihor Kresztin a Luzsnyiki Stadionban jelenlévő édesapja elbeszélése alapján. Ihor Kulcsickij, a lembergi csapatkapitány pedig így idézte fel a moszkvai napot: „Könnyes szemmel léptem pályára, úgy éreztem, sokszoros energia van a lábamban. Amikor meghallottam, hogy a közönség a Cseresminát énekli, tudtam, hogy most mindennél fontosabb a győzelem.”

A lelátón felhangzó Cseremsina című ukrán népdal üzenettel szolgált, a szovjet fővárosban aratott futballsiker új értelmet adott a sornak: „És mégis, a cseresznyefa újra kivirágzik.” Lembergben a „hatvankilencesek” legendája manapság is elevenen él, a 2012-es Európa-bajnokság idején magunk is megcsodáltuk a Karpati Lviv klubmúzeumában őrzött ereklyéket és a Sznopkivszkij Parkban a régi Barátság Stadion homlokzatát díszítő domborművet, a játékosok mellett Juszt Ernő edző és Miklós Károly igazgató portréjával.

Az orosz–ukrán futballkapcsolatok alakulásában fordulatot hozott a Szovjetunió 1991-es felbomlása, amely nyomán eleinte nem volt egyértelmű, hogy a korábbi szovjet válogatott játékosok melyik önálló nemzeti válogatotthoz csatlakozzanak. Az ukrán válogatott történetének első mérkőzésén például pályára lépett az addigi U20-as szovjet válogatott csatár, Oleg Szalenko, aki aztán az 1994-es világbajnokság gólkirályaként már az orosz válogatottnak szerzett dicsőséget. A Leningrádban, orosz–ukrán vegyes családban született, az elmúlt években az ukrán öregfiúkcsapatban szereplő futballista 2018-ban kijevi otthonából adott telefoninterjút lapunknak, és beszélt egyebek mellett arról, hogy az 1992. április 29-én Magyarország ellen Ungváron játszott első mérkőzésen – amelynek napját utóbb az ukrán labdarúgás napjának nyilvánították – még nem fogták fel teljesen az esemény sporttörténelmi jelentőségét. Pedig a Nemzeti Sport korabeli jegyzetébe beleolvasva sejteni valamit az ünnepi légkörből: „Az idejét sem tudom, hogy a magyar válogatottat mikor fogadták ilyen szeretettel. A küldöttség felé áradó gondoskodás, segítőkészség egyszerűen megható volt Ungváron minden vendéglátó részéről. Ám azok is éreztették velünk ezt, akik az utcán szembejöttek. Tudatták, hogy számukra valóban sporttörténeti esemény az ukrán himnusz felcsendülése a stadionban, ez sokkal többet jelent nekik, mint egy futballmérkőzés ünnepélyes nyitánya. Amikor a kék-sárga zászló magasba kúszott, az lényegesen több volt mint jelkép.”

Bármily meglepő, Oroszország és Ukrajna válogatottja mindössze két alkalommal játszott egymással, a két csapat a 2000-es Európa-bajnokság selejtezőjében szerepelt egy csoportban, a kárpátaljai Szabó József ukrán szövetségi kapitányi időszaka alatt. Kijevben 82 ezer néző előtt 3–2-re győzött az ukrán fél, az 1999. októberi moszkvai visszavágóra pedig úgy készült a két együttes, hogy az Eb-pótselejtező a tét: az oroszoknak győzniük kellett, az ukránoknak a döntetlen is elég volt. A zsúfolásig telt Luzsnyiki Stadionban, Vlagyimir Putyin akkori miniszterelnök jelenlétében Valerij Karpin góljával az oroszok szereztek vezetést, a 88. percben azonban Andrij Sevcsenko távoli szabadrúgása nyomán Alekszandr Filimonov orosz kapus csúnyán bevédte a labdát, Ukrajna jutott a pótselejtezőbe (ott elbukott Szlovéniával szemben).

UKRAJNA–OROSZORSZÁG 3–2

OROSZORSZÁG–UKRAJNA 1–1

A két válogatott találkozására régóta esély sincsen, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) 2014 nyári határozata alapján orosz és ukrán csapatok biztonsági okokból nem kerülhetnek össze válogatott mérkőzésen, ahogyan az egyenes kieséses szakasz végső fázisáig klubversenyen sem. Az UEFA-tiltás eltörlése egyelőre beláthatatlan messzeségben, az orosz–ukrán futballviszony rendezése a háború árnyékában sokadlagos kérdés. De mondhatjuk így is: bár ott tartanánk!