A svédek ősrangsora, amely jóval megelőzte az Aranylabda-szavazást

Gondolatban sem léteztek még az olyan tekintélyes sportlapok/futballmagazinok, mint a Marca (alapítva 1938-ban), a Tuttosport (1945), az A Bola (1945), a L'Équipe (1946), a France Football (1946), a World Soccer (1960), a Voetbal International (1965), a Placar (1970), az Onze Mondial (1976) vagy a Szport-Ekszpressz (1991), és a német Kicker (1920), a zürichi Sport (1920) sem élt meg még sok kiadást, amikor egy svéd sportújság különleges listával állt elő.

A lajstrom a párizsi olimpia után jelent meg, a másfél évtizedes múltra visszatekintő stockholmi Idrottsbladet jegyezte – a Nemzeti Sport két részben hozta le a „világ legjobb futballistáiról” szóló anyagot 1924 augusztusában.

„Minden összeállítás, amely számbeli eredményekkel nem mérhető sportágak űzőinek tudását akarja egymással összehasonlítani, önkényes és sok-sok oldalról kifogásolható – indította beszámolóját lapunk, amely, bár nem sok ilyen kezdeményezésről értesülhetett abban az időben, tökéletesen tisztában volt az ilyesféle rangsorok kiegyensúlyozatlanságával, elfogultságával. – Ott, ahol még két csapat közvetlen találkozásánál sem lehet a szembenálló egyének tudását biztos alapokon összehasonlítani, ahol inkább érzés és szimpátia dolga, ha például a két közel egyforma jobb- és balbekk közül jobbnak mondjuk az egyiket, ott bizony meglehetős merészség kell ahhoz, hogy a párisi futballtorna tapasztalatai alapján egy-két ott részt nem vett nemzet játékosainak bekombinálásával egy hitelre igényt tartó összeállítást közöljünk le, mely büszkén viseli a világ legjobb futballistái címet. A svéd Idrottsbladetben, Európa legnagyobb sportlapjában volt elegendő bátorság ehhez, és mi minden változtatás nélkül adjuk az ő véleményét. Hibákra, hiányokra, mulasztásra, főként pedig nem utolsósorban a svédeknél nem szokatlan sovinizmusra számos esetben rámutathatunk, de hiszen, mint mondottuk, ebben a nemben tökéleteset és megtámadhatatlan érvényűt senki sem nyújthat s egy más által készített összeállításban bizonyára mások lennének a kifogásolható és sebezhető pontok.”

A párizsi futballtornán 16 válogatott sorakozott fel, „ott volt a világ minden valamirevaló futballnemzete Anglia, Dánia, Ausztria és Németország kivételével, de az utóbbi háromnak futballsportja a gyakori nemzetközi érintkezés folytán Svédországban amúgy is annyira ismert, hogy az ő megjelenésük vagy meg nem jelenésük” a lista összeállítása szempontjából nem volt meghatározó. „Egyedül Anglia amatőr játékosai hiányoztak – folytatta a Nemzeti Sport –, de azok a kontinens álamatőrjeivel talán már nem is vehetik fel a versenyt. Az Idrottsbladet mindenesetre figyelmen kívül hagyta Anglia játékosait, talán nem teljes joggal, de nem alaptalanul.” (Az IB tehát kettéválasztotta a profi és az amatőr labdarúgást: a szigetország profi játékosait túl erősnek, a csatornán túli amatőröket pedig túl gyengének tartotta ahhoz, hogy számításba vegye őket.)

A lap – amely posztonként nyolc futballistát nevezett meg, minden nemzetből egyet – a spanyol Ricardo Zamorának ítélte oda a legjobb kapus címet. Magyar kapuvédő nem kapott jelölést, pedig a Nemzeti Sport szerint Platkó Ferenc, Zsák Károly és Fehér Ferenc is méltán aspirált volna valamelyik dobogós pozícióra, ám „Magyarország kapusait Párisban Biri és Kropacsek reprezentálta, nem volt tehát oka gondolni annak, aki a magyar viszonyokkal nincsen tökéletesen tisztában, hogy a fentiekkel egyenrangút, sőt jobbat elég sokat talál idehaza”.

A legjobb jobbhátvéd az olimpiai győztes Uruguay csapatkapitánya, José Nasazzi lett, akinek csak „(Jesse) Pennington, a West Bromwich Albion híres hátvédje lehetne ezen a poszton riválisa” – de hát ő két évvel korábban visszavonult, ráadásul profi volt. A mi Fogl II Károlyunk a hetedik helyet szerezte meg.

A balhátvédek között „Pepi” Blumra, a Vienna „kivételes képességűnek ismert játékosára esett a svéd lap választása”. Az olimpiász második körében elvérző (0:3 Egyiptom ellen), idő előtt hazakullogó magyar válogatott párizsi végzete, Ahmed Mohamed Szalem a harmadik helyre került.

„A jobbhalf személyének kérdése a néger Andrade nevének fölvetésével” el lett döntve. A szinte minden poszton bevethető Orth György Párizsban jobbfedezetként szerepelt, ezért itt vette figyelembe az IB – a 6. helyre jelölte. Egy négy évvel korábbi Sporthírlap-cikk szerint „mindenki tudja, a hat esztendős lurkó is, hogy Orth a legjobb magyar játékos, a legnagyobb klasszis, akit a magyar futballsport termelt”, s 1923-ban is hasonló hangnemben írt a lap Orthról: „Játékával a világ legjobb futballistáinak az első sorába emelkedett és bátran mondhatjuk, hogy tudása mindazon nemzetek sportköreiben, amelyekkel nemzetközi érintkezést tartunk fenn, méltán teszi bámulat tárgyát.”

Nem kétséges: ha csatárként játszik az olimpián, Orth eséllyel pályázhatott volna posztja legkitűnőbbjének a címére.

Középfedezet (centerhalf). A szerepkört a svédek maguknak tartották fönt, az olimpiai bronzérmes gárda egyik oszlopa, Sven Friberg nyert. Egy poszttal arrébb is hazai győzelem született: a legjobb balhalfnak az ötkarikás játékokat kihagyó Ivar Klingströmöt választották meg.

A jobbszélsők jobbszélsője Urdinarán lett Braun „Csibi” előtt, aki a megelőző hónapokban nem futballozott olyan energikusan, mint az uruguayi. Az évek óta Bécsben szereplő, a svédek által osztrákként feltüntetett Konrád II Kálmán – a Nemzeti Sport szerint – csak annak köszönhette szép helyezését, a 4. helyet a jobbösszekötők összevetésében, „hogy nem volt ott Párisban”. Az uruguayi Scarone viszont ott volt – sőt ott is, itt is nyert. Az MTK-s Molnár Györgyöt a hatodik helyre rangsorolták.

„A centercsatárokról szólva, Schaffert teljesen egyenrangúnak tartja a svéd lap Petronével s ezzel azt mondja, hogy nem rosszabb a világ legjobbjánál.” Spéci 2. helye azért is volt nagy szó, mert világvándorunk rég túl volt a csúcson, míg a 19 éves uruguayi azon a nyáron robbant be a nemzetközi futball élvonalába (7 góljával a játékok gólkirálya lett). A következő két csatárpozíció is tartogatott voksot a magyarok számára: Eisenhoffer József a 4. helyre futott be a balösszekötők között (listavezető az olimpián hat gólt termelő svájci Abegglen), Jeny Rudolfnak meg a 6. hely jutott a balszélsők mezőnyében (Kock).

Így festett a világ legjobb csapata 1924-ben: Ricardo Zamora (Espanyol) – José Nasazzi (Bella Vista), Josef Blum (Vienna) – José Leandro Andrade (Bella Vista), Sven Friberg (Örgryte), Ivar Klingström (Örgryte) – Santos Urdinarán (Nacional), Héctor Scarone (Nacional), Pedro Petrone (Charley FC), Max Abegglen (Grasshoppers), Rudolf Kock (AIK).

Ami a nemzetek rangsorát illeti (a 8-7-6-5-4-3-2-1-es pontozást követően), az IB álomcsapatába öt játékost is adó Uruguay végzett az élen 75 ponttal, megelőzve az álomtizenegybe három labdarúgót delegáló, 43 pontos Svédországot. Őket – a csapatban magát egy-egy fővel képviselő – Svájc, Spanyolország, Ausztria követte 40, 40 és 39 ponttal. A németek 31, a magyarok 30 pontot gyűjtöttek – csakhogy, ha Konrádot helyesen magyarnak vették volna, nem osztráknak, Magyarország egy helyet előreléphetett volna a sorban. Így a hetedik helyen zártunk Csehszlovákiát (29 pont), Dániát (22), valamint Olaszországot (18) megelőzve (szavazatot kapott még Hollandia, Egyiptom, Írország és Belgium).