Irodalmi örökrangadó – magyar–angol futballpróza Krúdy Gyulától Bereményi Gézáig

„A német és angol lapok a legnagyobb elismerés hangján emlékeztek meg a Ferencvárosi Torna Club teljesítményeiről. Dicsérték azt a nemzetet, melynél a sport ilyen fejlettséget ért el s felkeltették iránta széles körökben a figyelmet, mert a sport nagyrahivatottságát ennyire megértő nemzet, csak kultur-nemzet lehet.”

Márpedig ha az angol sajtót efféle dicséretre ragadtatta a Ferencváros 1911–1912 fordulóján szervezett nyugat-európai körútja, az a brit sportág európai térhódításának csúcsidőszakában igazán rangos elismerésnek számított. Juhász Gyulában, a szegedi költőben mindenesetre mély nyomot hagytak a nyugati újságokban olvasott jellemzések, a Délmagyarországban közzétett, fent idézett publicisztikája talán az első magyar irodalmi szerzőtől származó cikk, amely a futball mögöttes üzenetére, kulturális vonatkozására hívja fel a figyelmet. A játék őshazájából érkező hangokra, biztató vagy éppen bíráló szavakra mások is kiemelten figyeltek. Molnár Ferenc 1913-ban a Pesti Hírlap hasábjain számolt be arról, hogy találkozott egy angol tanulmánnyal, amely végigveszi az európai fő futballhelyszínek jellemzőit, igencsak kritikusan ítélve meg Budapest, s főként a magyar játékvezetés helyzetét.

„Mondhatom, kissé főbekólintva tettem le az olvasmányt  – jegyezte meg A Pál utcai fiúk népszerű írója. – El vagyok keseredve, mikor azt látom, hogy e szerint az angol szakember szerint mindent meg tudunk tőlük tanulni, csak a játék magasabb kultuszát nem, kissé el vagyok keseredve, amikor a komoly angol azt írja rólunk, hogy szépek vagyunk, jók is vagyunk, csak egy kicsit hamisak vagyunk, hogy jószívű, kedves, lelkes emberek vagyunk, igazi sportférfiak vagyunk, minden vagyunk, ami szép és jó, csak panamázunk. Kissé el vagyok keseredve, hogy bíró uraimék ezt magukon hagyják száradni, semmit se csinálnak az ilyen gyanúsítással szemben, nem érzik, hogy ez fontosabb, mint maga az egész labdarugászat Magyarországon.”

A magyar sportlapok történetének talán legkülönlegesebb mérkőzéstudósítása is angolokhoz kötődik: 1919 októberében a Margitsziget jeles lakója, Krúdy Gyula közölt cikket a hosszú háborús kényszerszünet után újrainduló Nemzeti Sportban a szigeti MAC-pályán vívott alkalmi mérkőzésről. A magyar vegyes csapat ellenfelét a fővárosban állomásozó angol tengerészek válogatottja adta.

„A Dunán, az ó-budai partokon a Grand Navy-nek egy lobogós monitora őrködik, Nagybritánia és India valamennyi zászlója kitűzve, mint a legnagyobb ünnepélyeken, a hajóőrség ugyanabban a fehér egyenruhában, amelyben ez órában tán a kínai partokon is őrködnek angol tengerészek, míg a szabadnapos hajósok a Margitszigeten rúgják a lapdát. Messziről nézem a lapdajátékot, a modern ifjak e villámgyors darutáncát, lábszáraknak seregét, amely sereg a sportok legmámorítóbbikát, a footballt rakja olyan taktusra, hogy a gyakorlatlan szem csak káprázva tudja követni az izmoknak, térdeknek, lábaknak ritmusát. És a küzdelmes táncban, mint valamely drága zsákmány: menekül, szökell, repül, rakéta módjára süvölt, a homlokokon bohóckodva puffan, majd a villámgyors lábaktól űzve, szelek szárnyán tovasuhan a lapda, e korszak aranygyapja, amelyért küzdeni leszálltak diadalmas hajójukról a világjáró argonauták, az angol hajósok.”

A két világháború közötti időszak jelentős kezdeményezése volt a német és angol eredetű szakszavaktól hemzsegő sportnyelv magyarításának kísérlete. A kezdetben alkalmi ötletek mentén kibontakozó, 1931-től a Nemzeti Sport szerkesztősége által intézményesített törekvés eszmei támogatója volt Kosztolányi Dezső, aki Aranysárkány című regényében felavatta a rajta (start), hajrá (finis), versenyóra (stopperóra) szavakat, naplójában pedig feljegyezte témánk szempontjából lényeges, az angol ős felváltására kigondolt magyarítását: „futball – láblabda”. A talán csak bizalmas körben terjesztett javaslatnak nem maradt foganatja, pedig valószínűleg megszoktuk volna, könnyebben legalábbis, mint a kissé hosszú és mesterkélt labdarúgás szót.

Közvetlen irodalmi kapcsot kínál a két ország között Jack Robinson (1870–1931) személye: a századforduló legendás angol válogatott kapusa a Southamptonnal többször túrázott Kelet-Európában, óriási hatást gyakorolva a közönségre és az ellenfelek kapusaira, jellegzetes vetődéseivel életre hívva a Prágában született „robinzonáda” (vagy „robinzonád”) kifejezést. Mielőtt a Southampton 1901 áprilisában Budapesten legyőzte a BTC-MUE (8:0), majd a MUE-MFC (13:0) vegyes csapatát, a Sport-Világ így idézte fel a vendég angolokkal érkező kapus Slavia elleni mérkőzésen látott prágai produkcióját. „Játék befejezése után Robinson kapuvéd bemutatta igazi tudását. Az angol csatárok hat labdával bombázták kapuját és Robinson valóban remekelt a labdák elfogásában és a jelen volt közönség lelkesen tapsolta meg művészetét. [...] Egy alkalommal egyszerre két labdát védett, egyet kézzel fogott el és ugyan­abban a pillanatban lábbal rúgta el a másikat. Legszebb védése azonban az volt, midőn a kapu ellenkező sarkába rúgott éles labdát úgy fogta el, hogy a kapu szélességében földre vetette magát és sikerült a gyorsan repülő labdát elfognia.”

Beszámolók szerint az első budapesti mérkőzés után is tartott némi bűvészbemutatót, nem mellesleg itthon is erősítve a védései köré épülő kultuszt. S hogy miként kapcsolódik ez az irodalomhoz? A hőskor balladai alakjának emlékét Mándy Iván megörökítette A pálya szélén című, 1963-ban megjelent regényében.

„Sarokra megy. Sarokra helyezett, magas labda. A kapus meg valósággal úszik a levegőben... robinzonád, fiacskám, ez bizony robinzonád!
Csempe-Pempe odarohant a fiúhoz, fölemelte, és az arcába kiáltotta:
– Robinzonádát csináltál!
Maszatosan csillogó tekintet a felhúzott térdek között. A labda még mindig ott volt a kezében. Ő meg úgy guggolt, mint aki többé nem is akar felállni. Minek is? Mi történhet még vele, ha már egyszer robinzonádát csinált? [...]
És akkor Féminger beszélt Robinzonról, akinek nem lehetett gólt lőni. A stukker meg oda volt akasztva az egyik kapufára, és amikor egyszer, egyetlenegyszer mégis megtörtént, hogy Robinzon hiába vetődött a labda után, ugrás közben elkapta a stukkert, és durr! Főbe lőtte magát, aztán ott mindjárt meg is halt a kapuban.”

Az angol–magyar közös futballtörténelem persze a londoni 6:3-ban csúcsosodik ki, az esemény ihlette az egyik legismertebb futballverset, Zelk Zoltán Rímes üdvözlő táviratát is. Egyedülálló szemszögből tálalja a történteket Bereményi Géza, az 1946-ban született Kossuth-díjas író Előhang című novellájában.

„1953. november 25-én, szerdán a konyhában ültem egy alacsony sámlin. Onnan minden nagy volt. Fiúgyermek létemre egy gumi tengerészbabát sípoltattam ütemesen, olykor a tengerészsapkáján gömbölyödő gumipompont rágcsáltam.” Bereményi történetében a konyhában ücsörgő kisfiú „apjának apja” éppen borotvákozik a meccs közben, a habot a Szabad Nép peremére púpozva... „A közvetítés szerint labda ívelődött, a magyarok lőhettek. Átadásból gól született. Tömeg zúgott a készülékben. A gólt apám apja is maga elé mondta, azután az arcára illesztette a pengét, de a szeme megint csak a rádióra nézett, nem a tükörbe.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Az angol–magyar meccs – felelt apám apja, arcán a mozdulatlan pengével.
– Mi az, hogy angol?
– Angol az, aki Angliában lakik. Anglia egy ország.
Akik a területén élnek, angolok. Mi magyarok vagyunk, Magyarországon lakunk.
– Anglia messze van? – kérdeztem Magyarországon, a konyhában.
– Messze. Köztünk és Anglia között van Ausztria, Svájc, Németország, Franciaország és a határ. [...]
– Mellé! – kiáltotta a rádióból Szepesi, aki bizonytalan helyen állt. Egyrészt magában a készülékben, vagyis a mi konyhánkban, másfelől a magyar kapuban, mely tágas és üres volt. Szepesi kicsi pont benne. A mi kapunkat nem mertem benépesíteni az ismerős magyarokkal, családom tagjaival, a szomszédokkal, a pilótával és a csősszel a Micsurin térről, ők csak láthatatlan rokonszenvükkel voltak jelen, mint apám apja, aki az asztalnál ült teljes terjedelmében, arcára száradó habbal. A magyar kapuban csak Szepesi állt, a kapuba beröppent a labda. Az angolok gólt lőttek tehát. Ezután ismét visszafelé ívelődött a labda, meg-megállt az országok fölött, forgott, és gól. Belerepült az angol kapuba, a feketén nyüzsgő tömeg fölé. Tőlük repült mifelénk. Mellé!”

Nem hagyhatjuk ki válogatásunkból Esterházy Pétert, aki Utazás a tizenhatos mélyére című könyvében rögzítette a 2003-as Liechtenstein–Anglia (0–2) mérkőzésen gyűjtött személyes tapasztalatait.

„A balomon egy nagydarab Englishman ült, nem szerettem meg, látszott, gondosan leellenőrizte a hercegség sörkínálatát, dőlt belőle az italszag, olykor könnyedén böfögött egyet. God save the Queen, mintha még ezt is állította volna. És időnként társaival együtt azt harsogták: Engelland! Engelland! Ez megint jól hangzott, szépen, nyugodtan, magabiztosan. Ekkor váratlanul az egyik liechtensteini csatár kapura lőtt. Mire ez a homályos angol társaság (lehetett olvasni, előző este Zürichben randalíroztak) udvarias, tisztelgő tapsba verte a tenyerét. Alig hittem a szememnek. Nincs egyetlen más ország a világon, amelynek szurkolói ezt megtették volna. Tegnap és ma: ezek az angolok egyszerre árultak el és gyakoroltak egy ethoszt, értékrendet, hagyományt. Huliganizmus és fairness. Rombolják azt, amire támaszkodnak. A nincs mint van. Ebben a kettőségben áll a mai európai értékrend.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 28-i lapszámában jelent meg.)