Az olasz futball-legenda fia, aki színpadra állította Puskás Ferenc történetét

– Miért jutott eszébe színdarabot rendezni Puskás Ferencről?
– A kezdeményezés Fabio Zullié, a darab főszereplőjéé, aki tavaly megkeresett a tervvel, hogy dolgozzuk fel Puskás Ferenc történetét és annak segítségével beszéljünk néhány fontos, szívéhez közel álló témáról. Én akkoriban el voltam foglalva Desmond Morris A futballtörzs című könyvének színpadi adaptációjával, úgyhogy csak azt ígérhettem neki, hogy megpróbálok elmélyülni a témában, alaposabban tájékozódni, aztán meglátjuk, mi jön ki belőle.

– A dráma megszületett. Volt szerepe ebben a családi mintának, az odahaza hallott, Puskáshoz kapcsolódó futballtörténeteknek?
– Puskás a szememben mindig is egyike marad a nagy bajnokoknak, akik ellen édesapámnak, Giacinto Facchettinek volt szerencséje játszani. Haláluk után fedeztem fel egy kevéssé ismert közös epizódot életükből. Apám 1960-ban járt próbajátékon az Inter mellett a Milannál és az Atalantánál is, és amikor a Milannál megfordult, Puskás éppen a városban tartózkodott és személyesen nézte meg a klub fiataljainak edzését. Az lehetett az első alkalom, hogy keresztezték egymás útját. Aztán néhány évvel később, az 1964-es bécsi BEK-döntőben sor került talán leghíresebb találkozásukra. Az Inter 3:1-re legyőzte a Real Madridot, és ezzel jelezte, a madridiak fényes korszaka végéhez közeledik, csillagjuk leáldozóban van. Olvasva az apámmal készült régi interjúkat, felfigyeltem arra, hogy az említett bécsi döntővel kapcsolatban a madridi ellenfélből rendszerint Puskás, Gento, Amancio és Di Stéfano nevét emlegette. A bécsi mérkőzéshez fűződő történet, hogy amikor kimentek a csapatok melegíteni, Sandro Mazzola, Luis Suárez és édesapám – aki még 22 éves sem volt – tisztelettel nézegetett az ellenfél hírességei, elsősorban Puskás és Di Stefano felé, mígnem egyszer csak Suarez figyelmeztette a társakat: „Fiúk, nem azért jöttünk, hogy bámuljuk a madridiakat, hanem futballozni ellenük.” Úgy tudom, az Inter győzelme után Di Stéfano és Puskás külön gratulált Mazzolának, mondván, méltó örököse édesapjának, a Grande Torinóval 1949-ben odaveszett Valentino Mazzolának.

– Ez még kissé bizonytalan ihletforrásnak tűnik egy színdarab megalkotásához.
– A téma megismeréséhez nagy segítséget jelentett barátom, Luigi Bolognini könyve az Aranycsapatról, a La squadra spezzata és elolvastam az olasz szakirodalom másik fontos forrását, Diego Mariottini Tiki-taka Budapest című könyvét is, amely a sportvonatkozásokat és a történelmi hátteret párhuzamosan bontja ki. A nagyszerű újságíró, Paolo Condó összeállított egy gyűjteményt a huszadik század legnagyobb futballcsillagairól, szerepelt húsz-húsz sor Puskásról és édesapámról is. Ebben olvastam az Aranycsapat kapitányának utolsó éveiről, Alzheimer-betegségéről és az azzal járó emlékezetkieséséről. Azt gondoltam, tartalmilag erre a helyzetre kell építenünk a színdarabot is. Itt van egy ember, aki sok-sok év után igyekszik rekonstruálni és újra átélni a saját történetét. Így született meg az első szövegkönyv, amelyet aztán átadtam Fabiónak, aki tovább dolgozott a színdarabon, fejlesztette a szöveget és beleépített új részeket is.

– Mit jelképez Puskás története?
– Mindig is éreztem, hogy létezett valami különleges kötelék édesapám és néhány kelet-európai játékos között. Miután meghalt, próbáltam tudatosan megismerni apám életét, barátságait, küzdelmeit, ellenfeleit a nemzetközi futballéletből is. Gyűjtöttem az újságcikkeket, korabeli könyveket, hogy felépítsem apám történetét. Megtudtam például, hogy ő volt az egyetlen olasz játékos, akit 1971-ben meghívtak Lev Jasin, a nagyszerű szovjet kapus moszkvai búcsúmérkőzésére. Elrakott egy posztert az eseményről az összes résztvevő aláírásával, a nevek között persze sok a cirill betűs. Amikor ezeket az aláírásokat néztem, valahogy az volt az érzésem, mintha nem is sportolókról lenne szó, hanem emberi ideálokról, mesebeli alakokról. Ilyen értelemben Puskás is több volt a szememben, mint egy a bajnokok közül: igazi nagyság övezte, a magyar Aranycsapattal rendkívüli történelmi pillanatban testesített meg valami különleges szellemet, amely a körülötte kialakult buborék kipukkanása után is megmaradt. Édesapám ezt mindig érezte és éreztette, ahogyan a kelet-európai futball más nagyságai, úgy Puskás iránt is vonzódott. És ez a kötelék megmaradt, nekem is számít, izgalmasnak találom Kelet-Európát, a világnak ezt a sajátos szegletét.

– Ha túllépünk a személyes benyomásain, miért látja 2021-ben időszerűnek a Puskás-történetet?
– Sokféle üzenet jelenik meg a darabban, különböző szinteken. Feltehetjük például a kérdést, hogy milyen erő vezette Puskást a magyarországi felemelkedés korszakában, az Aranycsapat kibontakozásának idején? Miként lehetséges, hogy a sport segítségével talpra lehetett állni ott, ahol még talpon maradni is nehéz volt? Hogy a futball történelmi kontextusát megértsük, hadd hivatkozzak egy későbbi példára, az 1990-es világbajnokság Argentína–Jugoszlávia negyeddöntőjére, amelyen 0–0-s döntetlen született, a tizenegyeseknél pedig az édesapám által nagyra tartott Faruk Hadzibegic elrontott rúgásával kiesett a jugoszláv válogatott. És kis túlzással mondhatjuk: a délszláv háború kitörése előtt az a tizenegyes jelentette Jugoszlávia békés életének utolsó mozzanatát. A háború valószínűleg akkor is kitört volna, ha Hadzibegic nem rontja el a tizenegyesét, a sportpillanat azonban jelképes üzenettel szolgált a széthullás előtt álló jugoszláv államról. Ugyanígy segíthet megérteni a Puskás-sztori a történelmi környezetet, amelynek részletei nélküle nehezebben állnának össze. A sportban a legtöbbször azt látjuk, amit a sport közvetlenül ad nekünk, de közben fel kell tenni a kérdést: lehet-e egy játékos, egy csapat társadalmi üzenetnek vagy példának a hordozója, és ha igen, meddig lehet elmenni ezen a téren? Bár Puskás esetében ez hangsúlyozottan csak feltételezés, egyfajta művészi vízió, az Alzheimer-kórral járó kényszerű feledés értelmezhető egyfajta védekezésként, a szervezet ösztönös válaszaként arra, hogy túlságosan súlyos az örökség, sok a megemésztendő emlék, a fejben hordozott teher.

– Miként jelennek meg a darabban a Puskás-pályafutás magyarországi szakaszának kulcsmozzanatai: a helsinki olimpia, a londoni 6:3, a berni vb-döntő, majd az 1956-os forradalom?
– Az olimpiai győzelem, a világbajnoki ezüstérem és a többi fontos futballesemény természetesen hangsúlyosan szerepel a színdarabban. Képek villannak fel, amelyek révén Puskás emlékezetében is megelevenednek a pillanatok. A kronológiai rendhez azonban nem ragaszkodtunk szigorúan, sőt néha tudatosan elszakadtunk tőle.

– Sokan mondják, felesleges a múltból meríteni, a mi időnk a jelen.
– Engedje meg, hogy elmeséljek ezzel kapcsolatban egy személyes történetet. Néhány nappal a színdarab bemutatója előtt egy közértben szóváltásba keveredtem a pénztárnál az előttem állóval a futballmúlt jelentőségéről. Valahogy a vita során szóba került az 1964-es BEK-döntő, és azt találtam mondani neki, hogy ha nem ismered Puskást, nem tudsz semmit a futballról. Szívügyemnek tekintem felhívni a figyelmet a múlt állatias elfeledésének, kiiktatásának, semmibe vételének veszélyére. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, Olaszországban mindenesetre az emberek jellemzően közömbösek a régi események iránt, a történelemmel ápolt viszony borzasztóan rossz. Úgy tesznek, mintha csak a jelen létezne, előzmények nélkül.

– Miben lett más a futball a Facchetti-Puskás-korszak óta?
– Minden megváltozott. Az is, ahogyan a bajnokok születnek. Akkoriban a legnagyobb játékosok az utcán termettek, megengedhették maguknak, hogy nem hagyják magukat felépíteni, tanítani – ma már ilyen nincsen. Ha egy gyereknek futballistatervei vannak, muszáj beiratkoznia egy klubhoz, szabadon nevelkedni nem lehet. Nincs többé utcafoci. Az Olaszországban nagy hagyományra visszatekintő plébániai sportudvarok megvannak még, de azok is többé-kevésbé szabályozott futballiskolaként működnek már. Több a tudomány, kevesebb az ötlet, a képzelet, a kreativitás. Édesapám tizenöt éves koráig atletizált is, és megvolt az esély arra, hogy ne futballista, hanem rövidtávfutó legyen. Ilyen világ volt, minden képlékenyen alakult, az egyéni ötletre, elhivatottságra épült, túlzott szabályozottság nélkül. Átalakultak a futball keretei is, főleg azáltal, hogy a sport televíziós termékké vált. Olaszországban Silvio Berlusconi színre lépésével változott a helyzet, a Milannál megemelte a játékosok fizetését, minden az új tarifákhoz igazodott, a futball a televíziós szempontoknak lett alárendelve. Persze ez nem Berlusconi hibája, ő csupán azt tette, amit vállalkozóként jónak látott. Érkezett a pénzzuhatag a televíziós társaságoktól, mindent betemetett, és most, másfél évnyi vírushelyzet után meg kell állapítanunk, hogy a sportág már nem képes a saját lábán állni.

– Facchetti-fiúnak lenni nem csak kiváltság, bizonyára felelősség is. Miként éli a szerepet?
– Apám örökségével úton-útfélen találkoztam és találkozom, ha beszélek az emberekkel, akik ismerték, szerették, tisztelték őt. Tizenöt éve meghalt, elvesztése mégis eleven fájdalom nekem. Szinte hihetetlen belegondolni, hogy már másfél évtized eltelt úgy, hogy nincsen velünk. Ez minden másnál erősebben jelzi nekem az idő feltartóztathatatlan robogását. Hátrahagyott emlékei kifogyhatatlanok, ezt újra és újra megállapítom, ha róla őrzött régi fényképeket böngészek, cikkeket, leveleket, feljegyzéseket olvasok. Az a szép ebben, hogy időről időre előkerül valami újdonság vagy felbukkan valaki, aki mesél róla olyasmit, amit addig nem tudtam. Néhány napja például futás közben állított meg egy alak, és lelkesen ecsetelte, hogy gyerekkorában találkozott a hegyekben édesapámmal, aki megajándékozta őt egy márkás sportcipővel. Minden elveszített családtagnak, barátnak érezzük a hiányát, ő azonban még mindig beszédtémát jelent, tettei futballistaként és sportvezetőként is mély nyomot hagytak környezetében, mondhatjuk, hogy a maga terepén egyfajta forradalmár volt. Nemrég Franz Beckenbauer méltatta újító szerepét, és ha arra gondolunk, hogy hátvédként majdnem hatvan bajnoki gólt szerzett az Interben – abban a korban, amelyben a posztok szigorú kötöttséggel jártak –, megalapozott a német klasszis értékelése. Öröksége hivatalos formában is tovább él, hogy mást ne említsek, Giacinto Facchetti nevét viseli Olaszországban a Primavera-bajnokság és az Internazionale utánpótlásközpontja, ám ami szívemnek még kedvesebb, az a személyes emlékezés szintje. Ennek igen szélsőséges megnyilvánulásaival is találkozni néha.

– Mondana példát?
– Milánóban összefutottam nemrég valakivel, aki melankóliás, depressziós betegeket kezelő intézetben dolgozott, és mesélt egy különös pácienséről. Az illető teljesen hátat fordított a világnak, senki és semmi sem érdekelte már, csak egyvalami maradt meg neki, megrögzötten ismételgette a hatvanas évekbeli Grande Inter kezdőcsapatát: „Sarti, Burgnich, Facchetti…” Ez a meghökkentő eset elgondolkodtatott. Ha egy futballcsapat ennyire erősen, érinthetetlenül és kitörölhetetlenül megmarad az emberben, akkor az a hely valóban szent az ő emlékezetében, és többet ér, mint bármely külsőségekben megnyilvánuló gesztus.

– A legutóbbi idényben az Internazionale nyerte meg az olasz bajnoki címet. Részt vesz a csapat életében?
– Követem a szereplését, de ha szabad így fogalmaznom, némi távolságtartással. Nézem a meccseket, ott vagyok a stadionban, az események hevében lázba is jövök, utána azonban nem ezek körül járnak a gondolataim. Inkább a klub identitásához, színeihez, hagyományához kötődöm. Én ide tartozom. Ugyanakkor megfigyeltem magamon, hogy az Interrel kapcsolatos interjúkban szívesebben beszélek a klubról akkor, ha érzek némi ellenséges vagy kritikus hozzáállást. Olyankor mintha előjönnének az apámtól örökölt védekezőösztönök. Ha minden rendben van, nincs mit ragozni, a dolgok mennek a maguk rendje szerint, és kész. Ha viszont megpróbálnak sarokba szorítani, érzem, hogy muszáj kitennem magamért, megakasztanom a támadást.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 24-i lapszámában jelent meg.)