A költő, aki meg akarta menteni az Újpestet és a megalázott Titit

Vágólapra másolva!

2020.10.19. 15:56

Címkék

A magyar irodalom nehezen beskatulyázható, egyedi jelenségét, az öntörvényű Simonyi Imrét felbosszantotta Göröcs János mellőzése, kálváriás sorsát rémregényben tervezte megírni. Célkeresztben az edző és a sajtó.

Vajon mi az emberi butaság három csúcspontja? Fogas kérdés, sokunk biztosan feltornáztatná legalább ötre (vagy inkább tízre...) a feleletek lehetséges számát. Nem úgy a száz éve, 1920. szeptember 14-én született József Attila-díjas költő, Simonyi Imre, aki ki tudta választani a maga három „legjét”: 1. Amikor azt a „sárga vacakot”, amit aranynak neveznek, értékké nyilvánította. 2. Amikor elhitette magával, hogy háborúval bármi megoldható. 3. Amikor akadt egy ember (ember?!), aki elhitte és elhitette sok emberrel (emberrel?!), hogy Göröcs nélkül is létezhet az Újpest, hogy Göröcs nélkül egyáltalán létezhet magyar futball.

Sportlap lévén minket nyilván a hármas számú válasz érdekelhet leginkább, mert hát Göröcs Jánosnak, Titinek mégiscsak abból az arany vacakból volt a lába, amit ugyebár az ember (ember?! – ha már Simonyi is megjegyezte zárójelben) értéknek nyilvánított. Vizslassuk is meg kezdésnek, mi indította a költőt rettentő szigorúságra, azon kívül, hogy ő maga – megpróbáltatásokkal teli életéből fakadóan – nyers modorú, öntörvényű, akarnok, vitatkozó, nem ritkán trágár, sértődékeny, a nyíltságot elváró, mások közeledését gyakorta elutasító, a magány levegőjét szívó ember volt, egyúttal az igazságra végletekig érzékeny, őszinte, egyenes és törhetetlen gerincű, kiváló színészi képességű, intelligens személyiség. No meg társtalan, nehezen kategorizálható jelenség, eredeti figura az 1945 utáni magyar irodalomban.

ISTEN KÜLDTE VENCSELLŐRŐL
Göröcs Titi után a költőnek volt egy kései labdarúgóidolja, aki, ha nem is az Újpestben rúgta a labdát, ugyancsak lila-fehér szerelésben virított. „Én pedig most bocsánatot kérek Öntől...” című, 1986-ban született írásának központi alakja Pásztor József, a békéscsabai futball egyetemi professzora, legkiválóbb művésze, akit – leírása alapján – minden bizonnyal 1975. november elsején csodálhatott meg először. Lakhelyéről, Gyuláról ugrott át Csabára meccset nézni, és szörnyülködött, amikor megpillantotta: „De hiszen ez a gyerek a következő lépés után össze fog rogyni.” Aztán amikor a lesajnált ifjú titán egy imitált sprint után „három és fél lépés után lecövekelt, jobb talpával rálépett a labdára, harminc-negyven centinyire visszahúzta, s a Honvéd három játékosa egymásnak koppant”, nos, ekkor mindjárt rózsaszínűre váltott a világ, és a meccs (1–1) után Simonyi mindent tudni vélt róla... A Csaba következő két – vélhetően hazai – találkozóját is megnézte, és hamarosan rohant Budapestre, meg sem állt a Megyeri út 13-ig, félrehívta Várhidi Pál edzőt, és már hadarta is: „Talán mégiscsak van Isten, mert megtörtént a csoda: Titinek van utóda! A Nyírség – Krúdy óta – talán most először adott valaki fontosat. (...) Jövőre Újpesten a helye!” A szabolcs-szatmári Vencsellőről való Pásztor sohasem lett újpesti, Simonyi pedig nem értette, hogy a dilettáns szövetségi kapitányok miért nem számítanak rá a válogatottban 1980 óta (a csabai játékmester kilenc válogatottságából nyolc 1979–80-ra esett) – holott saját mindenkori „Aranycsapatában” gondolkodás nélkül helyet szorított neki: Grosics – Balogh II, Szűcs S., Bíró S. – Bozsik, Pásztor, Nagymarosi – Göröcs, Szusza, Zsengellér, Puskás. Írásában a következőkről „biztosította” Pásztort: „Amikor Ön utoljára lép majd pályára: én utolszor voltam meccsen.” Hogy igazodott-e ígéretéhez, nem tudjuk, mindenesetre kedvence 1990. május 19. után többet nem taposta a csabai gyepet élvonalbeli bajnokin, s ha hiszik, ha nem, éppen az Újpest ellen (1–4) búcsúzott el a hazai közönségtől.

Szóval, felhorkant a szerinte Zsengellér Gyulát és Szusza Ferencet egy személyben megtestesítő Göröcs miatt...

Az Újpestért élő-haló poéta egyrészt sérelmezte, hogy a jugoszlávok ellen 1964. október 25-én a Népstadionban elszenvedett 2–1-es vereség után „kifelejtették” a válogatottból Göröcsöt (s valóban, míg addig 49, utána 1968-ig mindössze hat alkalommal kapott szerepet címeres mezben), másrészt (ez volt a vérlázítóbb) az Ausztria ellen 1970. szeptember 27-én súlyosan megsérülő Titi hiába épült fel, a Baróti Lajost a következő idény előtt az Újpest kispadján váltó Kovács Imre érthetetlenül mellőzte. Új koncepcióval állt elő, például „a világ egyik legjobb balszélsőjéből (Zámbó) egy vitatható értékű Göröcs-pótlékot” kreált. A közönség aztán 1971. október 30-án, a Pécsi Dózsa elleni meccsen (0–0) tombolva követelte a klasszis beállítását, és a nyomatékosan tolmácsolt kívánság a 75. percben teljesült is. A Népsport, amely Simonyi szerint addig jóformán le sem írta védence nevét, helytelennek nevezte a szurkolók cselekedetét, mondván, pályára követelésével sérülésveszélynek tették ki a kiváló labdarúgót... A hamis Göröcs-féltés kiverte a biztosítékot a költőnél: „Ennél szemforgatóbb írásművel még nem találkoztam” – fogalmazott az Élet és Irodalomban megjelentetni kívánt, 1972 februárjában született terjedelmes kritikai elemzésben (Titi, avagy a tréner megméretése), amely végül csak 1989-ben, az Ember Gedeon jegyzeteiből címen Békéscsabán kiadott kötetben látott napvilágot. Érdemes szemezgetni belőle, mondjuk, a Kovács Imrét megszólító részből: „Mi késztette arra, hogy megalázza Göröcsöt: »keressen magának helyet a csapatban, s mondja meg, kit hagyjon ki helyette«? Hát nem ünnep-e az Újpestnek, a magyar futballnak, ha Göröcs meggyógyult? (...) Hát én most megmondom az edzőnek, hogy Göröcs nem középpályás, ellenben jobbösszekötőnek álcázott hátravont középcsatár! Ápolván ezzel a legjobb hagyományt. (Lásd Hidegkuti.)” (Azért ne hallgassuk el, Kovács 1972-ben és 1973-ban is a dobogó tetejére vezette a lilákat.)

S hogy miért az ÉS-ben látta volna szívesen a cikket? Mert a futballt magyar sorskérdésnek tartotta, és a sorskérdések a literatúra hatáskörébe tartoznak; illetve nagy művészről, Göröcs Jánosról akart szót ejteni, márpedig a művésznek és sorsának „a költő pennáján, az irodalmi lap hasábjain a helye”.

Az 1972. június 9-i Magyar Ifjúság az Egyetemi Színpadon rendezett délutáni szerzői estje nyomán készített vele interjút, és a kérdező nagy meglepetésére Ember Gedeon (a nehéz időkben, 1944-ben vette fel ezt a furcsa álnevet, talán így is hangoztatva: ember akar maradni, meg akarja őrizni emberségét az elfuserált világban) bevallotta, hogy egész idő alatt nem a versmondásról, hanem a futballról akart beszéli, leginkább Göröcs mellőzéséről. Az újságíró felvetette neki, hogy Titi időnként azért bekerült a csapatba, mire Simonyi így reagált: „Időnként! Valahogy úgy, mintha egy színidirektor egy Csárdáskirálynő s egy Sztambul rózsája százas szériája között, időnként, fogát szíva, színre tűzné a Hamletet.”

Ugyanebben az évben, decemberben (Göröcs ekkor már Tatabányán futballozott, a bányászklubnál töltötte utolsó NB I-es idényét) az Új Írásban nyilatkozott aktuális munkáiról, megemlítve, hogy „a magyar futball és örök szívszerelmem: az Újpest megmentésén dolgozom jelenleg. Fent nevezettek megmentésén tehát, kiket a labdarúgó-szakvezetés s a labdarúgó szaksajtó minden ez irányú fáradozása sem volt képes eleddig teljesen tönkretenni. Ugyanezért a legnagyobb magyar futballista, Göröcs János életregényét írom jelenleg. Ez az írás műfaját illetően: rémregény! (...) Egyébként pályám főművének szánom.”

De nem született meg, tesszük hozzá.

A magyar irodalom e különleges szereplője az Arad megyei Simonyifalván (itt nőtt fel a Puskás-díjas Zsóry Dániel...) született Szmola Imreként; egyévesen vesztette el édesapját; hatévesen költözött édesanyjával Gyulára; állt hadbíróság előtt 1943-ban (megtagadta a bevonulást); a nyilas uralom előtt és alatt is kiállt zsidó barátai mellett; hol sikkasztás, hol betöréses lopás, hol a vörös csillag leverése miatt fogták perbe (mindig megúszta); 1956-ban letartóztatták „ellenforradalmi” tevékenység miatt; a rendőrségen úgy megverték, hogy lába és bordája tört; megjárta a kistarcsai internálótábort (figyelmeztetéssel szabadon bocsátották); 1957–1987-ig összesen nyolc ügynök figyelte; 1951 és 1967 között (kis megszakítással: 1956. márciustól decemberig Gyulán tartózkodott) Budapesten élt, az írás mellett jobbára segédmunkákat végezve; 1967-től a Fehér-Körös-parti városban lakott, élete utolsó öt esztendejét kivéve az általa egyszemélyes fegyenctelepnek nevezett, Dob utca 6. alatti albérlet volt az otthona; éppen szűkebb pátriájában, Békés megyében akadályozták leginkább versei, írásai megjelenését.

Ilyen élettörténések nyomán csoda-e keménysége, szókimondása, igazságkeresése, örök ellenzékisége? Csoda-e, hogy különbözött, hogy eltért?

„Én nem hasonlítottam senkihöz, aki nem hasonlít, az forgalmi akadály... Ez volt az én tragédiám tulajdonképpen. Nem hasonlítottam, nem hasonlítottam – csak magamhoz” – vallotta magáról az 1994. február 10-én elhunyt költő, Göröcs Titi „védőügyvédje”.