Tényleg ez volt minden idők legjobb klubcsapata, a reformerek reformere?

KIK ŐK?
Silvio Berlusconi szeretett gyermekei, akik egy nagy klubot óriássá tettek. A holland tulipánok, Frank Rijkaard, Ruud Gullit és Marco van Basten az olasz zsenikkel, mint Paolo Maldini vagy Franco Baresi többször is Európa uralkodói lettek.

MIT NYERTEK?
Az 1988-as bajnoki címre két Bajnokcsapatok Európa-kupája-győzelemmel és két Világkupa-sikerrel tromfoltak rá, és kétszer lett övék az európai Szuperkupa is.

MIÉRT ÉPPEN ŐK?
Mert egy egész korszak kötődik a nevükhöz, Arrigo Sacchival új életet leheltek a 4–4–2-be – a World Soccer szerint az 1989–1990-es AC Milan minden idők legjobb klubcsapata, sőt a nemzeti csapatok közül is csak az 1970-es brazil és az 1974-es holland válogatott előzi meg – no és a mi Aranycsapatunk… Jorge Valdano szerint ez a Milan olyan jelentőségű a futballban, mint az egyetemes történelemben a népvándorlás, egyszerre támasztotta fel a catenacciót, a védelmi reteszt, és reformálta meg az olasz támadófutballt.

BIZTOS ALAPOK

A Milan-legenda is azzal kezdődött, hogy néhány angol vendégmunkás úgy döntött, klubot alapít idegenben: a Milan Foot-Ball and Cricket Clubot 1899-ben hozta létre egy váratlan felkiáltással a kereskedő Alfred Edwards. 1900-ban már tétmérkőzést vívtak, nem sokra rá megnyerték első kupájukat, a Juventus ellen, majd 1901-ben máris bajnoki aranynak örülhettek. Néhány „disszidens” megalakította később az Internazionalét, így máris jobban szórakoztak, ellenben a Milant a Pirelli-család virágoztatta fel, ők finanszírozták a San Siro építését is.

Bánás József, Hajós Árpád és Zsilizy (Zilisy) József is erősítette honfitársaink közül a klubot, amelynél edzőként és sportigazgatóként tevékenykedett Viola József, majd az ötvenes években (immáron az AC Milanban)dolgozott itt Czeizler Lajos és a zseniális Guttmann Béla, utóbbi a Gre-No-Li-val, azaz a svéd Gunnar Gren, Gunnar Nordahl, Nils Liedholm trióval.

Zseniális játékosok (Gianni Rivera, José Altafini) bukkantak fel később is, a klub nyert egy BEK-et és két Kupagyőztesek Európa-kupáját, sőt egy Világkupát is, de 1986-ban új korszak köszöntött be Milánóba – és a futballtörténelembe is.

BERLUSCONI ÉS A PÉNZ CSODÁT TESZ

A sikertelen, bundabotrányoktól és kieséstől zajos korszakba valósággal berobbant a médiacézár-építési vállalkozó Silvio Berlusconi, aki a pénzét nem kímélve – saját szobra miatt is – felépítette a kor legnagyobb, legerősebb és legsikeresebb klubját. Már első nyarán érkezett a belpiacról Roberto Donadoni, Giovanni Galli, Giuseppe Galderisi, Dario Bonetti és Daniele Massaro, majd a két angol légióst, Ray Wilkinst és Mark Hateleyt zseniális meglátással lecserélte a Ruud Gullit, Marco van Basten párosra, és a középpályára megvette Carlo Ancelottit (róla térdsérülése miatt nagyon könnyen lemondott az AS Roma). Később a harmadik vendégmunkás Frank Rijkaard lett, 1989 csúcsvétele pedig Marco Simone.

Az ambiciózus elnök a kispadra a klub bajuszát többször is megcibáló kis Parma éléről elcsábította a teljesen ismeretlen Arrigo Sacchit, aki megreformálta a 4–4–2-es hadrendet: a söprögetős-emberfogásos szisztémát félredobva zónavédekezéssel operált, de a védelem és a középpálya soha nem távolodott el egymástól 25-30 méternél messzebbre, azaz az egész csapat együtt támadott le (ez a nagy holland és egy kicsit magyar iskola).

Egészen fent védekezett a gárda, amely szívesen alkalmazta a lescsapdát is – az eszmei alap a „kollektív intelligencia” volt, az egyérintős játékot követelő Sacchi mester sokszor egész mérkőzéseket játszatott le a csapattal egy képzeletbeli labdával: az edző bekiabálta, éppen hol a labda, a csapatnak pedig erre kellett reagálnia a helyezkedésével.

Sacchinál mindenki karmester volt, ugyanakkor a pálya egy 25 méteres részére szűkítették a futballt, az ellenfél karmestereit ezzel egyszerűen falak közé szorítva.

Célt értek a „pantomimfutballal”: 1988-ban bajnoki aranyérmes lett a gárda, amely a következő idényben megnyerte a BEK-et, majd meg is védte elsőségét – közben visszaadta az emberek hitét, hogy lehet még gyönyörű és egyben eredményes futballt játszani.

TULIPÁNOS ÉS TALJÁN ZSENIK

Sacchi két jó kapussal is rendelkezett (Francesco Antonioli és Giovanni Galli), elöl Marcovan Bastena fénykorát élte, Massaro 15, a fiatal, tragikus sorsú Stefano Borgonovo hat góllal fejezte be az idényt. A csatársorban bevethető volt Simone mellett a válogatott Giuseppe Galderisi (őt 1989 őszén elengedték, előtte nyáron az 1987-es olasz gólkirályt, Pietro Paolo Virdist nem marasztalták), Gullit a felezővonaltól felfelé minden poszton zseniálisan futballozott, Rijkaard az egész pályát uralta (egyedül neki nézte el Sacchi, hogy el-elbóbiskolt a taktikai értekezleteken), mellette Ancelotti és a fiatal Demetrio Albertini hordta a vizet. Jellemző módon utóbbi bemutatkozása után másfél év alatt egyszer sem tapasztalta meg, milyen érzés kikapni a Serie A-ban…

A széleken a sokoldalú Donadoni mellett a roppant (kanadai) ponterős, férfias arcélű Alberigo Evani is fénykorát élte, de a csapat igazi erősségét a szakértők szerint a védelem adta.

Nem véletlenül: Franco Baresita söprögetés nagyfejedelmeként tartják számon még ma is, Paolo Maldini nem is balhátvéd, hanem bal oldali mindenesikon (és a harmadik Maldini-generáció már a fedélzeten), Alessandro Costacurta minden idők egyik legjobb, leghatékonyabb emberfogója, a jobbhátvéd Mauro Tassottin meg ritkán jutottak át (főleg ép orral és teljes fogsorral).

E sor érdekessége volt még „a másik Galli”, Filippo, a védelmi mindenes – és nagy baj is lett volna, ha egynél több ember esik ki, mert rajta kívül jó védő csak a Fiorentinától vett Stefano Carobbi volt.

Sacchi gyakran játszatta a kapust és a négy védőt egy tízfős csapat ellen nagypályán, két kapura, és bizony volt olyan negyedórás mérkőzés, amikor egyetlen egy gólt sem kaptak a védők a többiektől, Gulliték ekkor értették meg végleg, hogy mit jelent a Milan számára ez a védősor.

MÁS IDŐK

Ha már Borgonovo sorsa szóba került: abból a keretből nem él már a kapus Andrea Pazzagli sem, őt 51 évesen a szíve vitte el – fia, a volt U-válogatott Edoardo szintén védett a Milanban, néhány évvel ezelőtt.

Sacchi túlságosan bő kerettel nem dolgozott: a fentiek mellett tartalékként bevethette a középpályán Diego Fusert, a kor mindkét BEK-döntőjén kezdő Angelo Colombót, no és a később felnőttválogatottságig jutó karmestert, Giovanni Stroppát, akit anno a fél világ irigyelt csodálatos fürtjei miatt.

Felhívnánk a figyelmet egy dologra még: nem szoktak erről sokat írni, de Berlusconi vagyona ide, az Adriano Galliani, Ariedo Braida vezetői kettős szakértelme oda, az 1990-es csapatból Baresi, Costacurta, F. Galli, Maldini, Albertini, Evani, Christian Lantignotti, a nagy tehetségű Stefano Salvatori és Stroppa is saját nevelésű játékosnak számít, míg Massaro, Colombo és Antonioli a közeli Monzában nőtt fel!

SIKERHALMOZÁS COPPÁN VÁGÁSOKKAL

Az 1988-ban kezdődő idényben Sacchiék az álmos kezdés miatt elbukták a ligát, de a BEK-et megnyerték, és nem is annyira a döntőbeli ellenfél, a Steaua Bucuresti volt a nagy falat, hanem előtte a Real Madrid, amelyet otthon 5–0-ra ütöttek ki, minden idők egyik legjobb futballmérkőzésén.

A fináléra a szemfüles Berlusconi felvásárolta a románok jegyeit is (a Steauát csak kétszáz drukker hajtotta, no és a diktárorfi Valentin Ceausescu ígérete, miszerint ha nyernek, minden játékos kap egy nyugati autót), így Barcelonában otthon érezte magát a G. Galli – Tassotti, F. Baresi, Costacurta (F. Galli, 74.), P. Maldini – Rijkaard – Colombo, Ancelotti, Donadoni – Gullit (Virdis, 59.), Van Basten csapat, nyert is 4–0-ra.

Nem volt pedig kutyaütő az ellenfél, Silviu Lung, Dan Petrescu, Marius Lacatus, Victor Piturca, a nagy Gheorghe Hagi (ő később majdnem a Milanba igazolt!), Gavril Pelé Balint és Adrian Negrau (a későbbi honvédos légiós!) fémjelezte Anghel Iordanescu csapatát.

A következő idényt a hazai Szuperkupa megnyerésével kezdte, a Sampdoria ellen, majd a tavasz elszúrásával elúsztak a bajnoki remények, de a BEK-ben ismét eljutottak a legutolsó mérkőzésig, ezúttal a Benfica volt az áldozat (az előző kezdőből kiesett Donadoni, Evani játszott helyette, csereként meg F. Galli és Massaro szállt be a portugál csapat ellen).

Novemberben-decemberben a Barcelonát verték meg az európai Szuperkupában, majdaz év végén a Világkupában az Atlético Nacionalt. Ez utóbbi trófeát egy év múlva ismét hazavitték, ezúttal a Olimpia Asunción nagy bánatára. Az 1990-es európai Szuperkupában a Sampdoriát múlták felül – itt a második mérkőzésen az A. Pazzagli – Tassotti, Costacurta (F. Galli 82.), F. Baresi, P. Maldini – Ancelotti, Carbone, Rijkaard, Evani – Gullit (Donadoni, 75.), Agostini összeállításban. Az első találkozón kezdett a mára teljesen elfeledett Gianluca Gaudenzi is, az ellenfelet a Gianluca Pagliuca, Olekszij Mihajlicsenko, Attilio Lombardo, Marco Branca, Roberto Mancini, Cerezo, Pietro Vierchowod, Gianluca Vialli sor erősítette.

A MAG MARADT, NO ÉS A SIKERESSÉG IS

Egy sikertelen év után (a csapat elveszítette a motivációját, egyre többen sérültek meg, Gullit az őszintesége miatt kiesett Berlusconi kegyeiből, Marco van Basten előjogokat követelt, Rijkaard meg honfitársaival egyenlő bért) Sacchinak nem hosszabbították meg a szerződését, de felfelé bukott, és olasz szövetségi kapitány lett. És majdnem világbajnok, majd egy kis időre még a Milanhoz is visszatért, aztán edzette a Parmát és az Atlético Madridot, igazgatta a Real Madridot. Egészségügyi okokból már régóta nem edzősködik, ám különböző tisztségekben még mindig az olasz futballért dolgozik az 1946-os születésű szakember.

De térjünk vissza még egy kicsit 1991-re! Sacchi utóda és egyben előde, Fabio Capello szép lassan átalakította a csapatot. 1992-ben bajnoki sikersorozatba kezdett, két év múlva az FC Barcelona legázolásával visszaült Európa trónjára, de már egy S. Rossi – Tassotti, F. Galli, P. Maldini (Nava, 84.), Panucci – Boban, Desailly, Albertini, Donadoni – Szavicsevics, Massaro csapattal.

Van Basten sérülésből sérülésbe esett, Gullitot és Rijkaardot 1993-ban eladták (előbbinek még volt visszaút), Ancelotti egy évvel korábban visszavonult, Evani a Samphoz távozott Gullittal együtt, a Colombo, G. Galli kettős pedig még 1990 nyarán szedhette a sátorfáját. Csak a védelmi mag maradt együtt még évekig, egészen pontosan 1997-ig, Franco Baresi visszavonulásáig – de hát miért éppen a futballban tartanának örökké a jó dolgok?

MAJDNEM, MAJDNEM…

A véletlenek valóságos láncolata sietett a Ruud Gullit, Frank Rijkaard, Marco van Basten hármas, valamint elnökük segítségére. Gullit a nyolcvanas évek végére kinőtte a PSV-t, szerződése 1987 nyarán járt le. Berlusconi invitálására már a télen elugrott Milánóba orvosi vizsgálatra, a PSV pedig mérgében a Philips-gyár minden hájjal megkent ügyvédeit uszította a Milan-elnökre. A Juventus hollandiai fizetése háromszorosát ajánlotta a támadónak, de Berlusconi lyukat tárgyalt a PSV hasába és saját bankszámlájába (akkoriban fizetni kellett a lejárt szerződés ellenére is a kluboknak a játékosokért). Ekkor értette meg a világ, mit is jelent a Berlusconizmo.

Néhány évvel korábban az Ipswich Town és az Arsenal is elhajtotta a makarónihajú zsenit, aki 1988-ban több estén át is tárgyalt Uli Hoeness Bayern-elnökkel, akit nagyon szimpatikusnak talált, de végül is nem tudta elképzelni magáról, hogy hollandként a Bundesligában futballozzon.Lásd még Ronald Koeman esetét Olaf Thon mezével…

Volt némi esélye egy Rudi Völler, Marco van Basten csatársornak is, de az olaszok addig vacakoltak Völler szerződésével, hogy a német ék lemondta az egészet, a milánói Bundesligafrizura-klubról végül Hateley gondoskodott. Nem sok kellettIan Rush megszerzéséhez sem, Berlusconi 1987-ben nagyban alkudott rá, de közben adott neki valaki egy videokazettát egy holland csatárról – és az elnök a filmnézés 30. másodpercére Van Basten mellett döntött!

A korszak nagy vesztese mégis Claudio Borghi, aki helyett az Ajaxtól kirúgott, a Sporting CP által Zaragozában „dekkoltatott” Rijkaardot akarta a kezdőjébe Sacchi, noha elnöke foggal-körömmel ragaszkodott az argentinhoz, akit már 1987 megvett, és kölcsönadott a Comóhoz, mert akkor még csak két légiós lehetett a Serie A-ban. Borghi pechjére Berlusconi ebben a vitában alulmaradt, pedig a középpályás nem akárki volt, 1986-ban Diego Maradona oldalán lett világbajnok!

Apropó, Maradona! Berlusconi természetesen ott sertepertélt a nápolyi örömgombóc körül is, de hosszas alkudozások végén kosarat kapott Nápoly kanos kis vőlegényétől (erről a következő cikkben lesz még szó.)

Visszatérve Gullitra: a szabad szájú és nyíltszívű holland első milánói idényét sérülések tették zaklatottá, és sokan egyáltalán nem hittek már abban, hogy valaha visszanyeri korábbi formáját – Berlusconi előrelátó üzletemberhez méltó módon előszerződést kötött a Steaua csillagára, Gheorghe Hagira. Gullit aztán felépült, Kárpátok Maradonája kicsit később mehetett a Realhoz, valamivel több mint négymillió akkori dollárért. Érdekes, hogy a nagy Hagi kis fia, Ianis is szóba került jóval később a Milannál, de végül a Fiorentina igazolta le őt.