Hollandia: Búcsúzik az utolsó nagy tízes – Wesley Sneijder visszavonult

Amikor az azt megelőző világ- és Európa-bajnokságon egyaránt elődöntős holland válogatott elbukott a 2002-es vb selejtezőjén, és az oranje 1986 után újra lemaradt a legfontosabb tornáról, a németalföldi sajtó arról cikkezett, hogy a feltámadás kulcsa a fiatalítás, a jövő holland csapatát az akkor 18 éves Robin van Persie, illetve az egyaránt 17 esztendős Arjen Robben és Wesley Sneijder alkotta hármasra kell alapozni.

A jós szólt abból, aki ezt felvetette, valóban ők hárman lettek a megújulás arcai – az elkövetkező másfél évtized három leginkább meghatározó holland labdarúgói. Együtt voltak ott a johannesburgi vb-döntőben 2010-ben, közösen nyertek Brazíliában világbajnoki bronzérmet négy évvel később – és igencsak szimbolikus, hogy mindhárman idén, 2019-ben akasztották szögre a stoplist: Van Persie május 13-i és Robben július 4-i visszavonulása után augusztus 12-én Sneijder játékos-pályafutása is lezárult.

A holland futball ismét letargikus időszak után van, a legutóbbi Eb-ről és vb-ről egyaránt hiányzott a narancsmezes válogatott, de az újabb dicsőségekért már a Virgil van Dijk, Matthijs de Ligt és Frenkie de Jong nevével fémjelzett korosztálynak kell megküzdenie.

Miután Utrechtben született és kezdett el futballozni, kézenfekvő volt, hogy Wesley Sneijdert már egészen fiatalon a város híres szülöttéhez, a háromszoros aranylabdás Marco van Bastenhez kezdték hasonlítani – noha játékstílusukban azért kevés hasonló elem volt. Van Basten 188 centiméter magas klasszikus középcsatár volt kiváló fejjátékkal, míg a 170 centiméteres Sneijder mindig is sokkal inkább az előkészítésben jeleskedett. Viszont kétségkívül hasonlóság, hogy az Ajax utánpótlásában pallérozódott ő is, és már 17 évesen az amszterdamiak felnőttcsapatában szerepelhetett.

Játéka magán viselte az Ajax-iskola minden jegyét: technikailag tökéletesen képzett volt, gyorsan gondolkodott, remekül látott a pályán, olvasta a játékot, az pedig egészen kivételessé tette, hogy mindkét lábát egyformán használta. Gyermekként még jobblábas volt, de tudatosan fejlesztette a bal lábát, volt, hogy az edzések után órákig csak a gyengébbikkel rugdosta a labdát a falnak, hogy az is fejlődjön. És ez olyan jól sikerült, hogy pályája csúcsán már maga sem tudta megmondani, hogy jobb- vagy ballábas labdarúgó-e.

Távozása már csak azért is kijelölhet egy határt, mert ott érezte magát a legjobban, abban a szerepkörben, amely a taktikai fejlődéstörténet jelen szakaszában – úgy tűnik – kihalóban van a futballból: klasszikus 10-esként, irányítóként, a támadók mögül szervezve a játékot, nagy szabadságot élvezve, mint a sportág történetének legnagyobbjai közül Puskás Ferenc, Johan Cruyff, Diego Maradona, Michel Platini, Gheorghe Hagi, Roberto Baggio vagy éppen Zinédine Zidane. Pedig már akkor is kiveszőben volt ez a poszt a holland futballból, amikor gyerekkorának hősi csapatát, a kilencvenes évek közepének Louis van Gaal vezette Ajaxát figyelte tátott szájjal, és amikor annak a csapatnak a védője, Danny Blind volt az edzője az amszterdami akadémián, a későbbi szövetségi kapitány igyekezett is leszoktatni a nagy szabadosságról.

Az ifjú Wesley annyira nem becsülte a védők és a középpályások játékát, hogy Blind egy ízben védekező középpályásként játszatta, hogy átérezze, milyen nehéz és áldozatokkal teli munkát végeznek a labdaszerzésben jeleskedő zongoracipelők. A kísérlet nem vált be, Sneijder embere két gólt szerzett azon a mérkőzésen – viszont soha többé senki sem próbálta meg védekező feladatokkal megbízni. Még azok az edzők sem (Bert van Marwijk és José Mourinho), akik egyébként általában mindegyik játékosuktól megkövetelik, hogy kivegye a részét a csapatmunkából.

A portugál szakvezetőnek különösen hálás volt, nem csupán edzői ideáljának tekintette Mourinhót, hanem szinte apjaként szerette, amiért 2009-ben a Real Madridtól rossz szájízzel, csalódottan az Internazionaléba szerződve megkapta tőle a pályán a szabadságot és felelősséggel lett felruházva, ami játékának leglényegibb szükséglete volt. Előtte két évet a Real Madridban töltött el, és bár első idényében Bernd Schuster vezetőedző irányításával bajnokságot nyert, valójában sohasem érezte magát komfortosan a Santiago Bernabéu Stadionban.

Pedig 2007-ben fazonszabásznak vitték Madridba, ám nem találták meg a helyét a pályán, sokszor a szélen kellett játszania, ahol valósággal haldoklott. Középen inkább honfitársa, Rafael van der Vaart kapott játéklehetőséget, és amikor Florentino Pérez elnök visszatérésekor, 2009 nyarán a királyi klub átigazolta Cristiano Ronaldót a Manchester Unitedtől és Kakát a Milantól, mennie kellett. Duzzogva, az olasz futballstílustól idegenkedve érkezett meg Milánóba, ám Mourinho keze alatt rövid idő alatt kivirágzott. Első olaszországi idénye, a 2009–2010-es kiírás végén a fekete-kékekkel megnyerte az olasz bajnokságot és az Olasz Kupát is, majd – micsoda elégtétel! – a Real Madrid stadionjában a Bayern München elleni Bajnokok Ligája-döntő végén a magasba emelhette a legértékesebb klubtrófeát is. Az Inter az ő vezérletével 1965 után nyerte meg újra az első számú európai klubsorozatot, a tripla pedig történelmi tettnek bizonyult, olasz csapat korábban még sohasem tudott mindhárom fronton diadalmaskodni egyazon idényben.

És az évnek még nem volt vége: a nyári, dél-afrikai világbajnokságon tovább emelkedett Sneijder csillaga: a holland csapatot százszázalékos mérleggel vezette a döntőbe. Élete nagy meccse a brazilok kiverése volt a negyeddöntőben, mindkét gólt ő szerezte, de lényegében nem volt rossz meccse a tornán (noha a spanyolok elleni, hosszabbításban 1–0-ra elveszített döntőn ő sem csillogott), öt góljával a vb társgólkirálya lett.

Aligha van nála nagyobb vesztese annak, hogy akkoriban a France Football „kikölcsönözte” az Aranylabdát a FIFA-nak, hiszen a korábbi elvek és gyakorlat alapján 2010-ben senki más nem kaphatta volna meg az Aranylabdát, mint az Interrel triplázó, a vb-n döntőt játszó és gólkirály Sneijder. De az új struktúrában odaadták a BL-ben az ő Intere ellen elvérző Barcelonában futballozó, a vb-n pedig semmit sem mutató Lionel Messinek a legbecsesebb egyéni díjat, amelyhez soha többé nem kerülhetett közel. Még 2014-ben sem, amikor hasonlóan remek játékkal újra a vb-döntő közelébe vezette az oranjét, ám csapata tizenegyesekkel elveszítette az Argentína elleni elődöntőt, hiszen akkoriban az európai klubfutballban már körön kívül került, lényegében a levezetés szakaszában járt a Galatasarayjal.

Az Interben játszott első meccsén 4–0-s győzelemhez segítette csapatát a városi rivális Milan ellen, másnap azt írta róla a La Gazzetta dello Sport: „Az utolsó ecsetvonás, amely teljessé teszi a képet.”

A kép azóta elkészült – az alkotó pihen.