A futballátigazolások nem éppen meztelen történetei

AZ ABSZOLÚTE NEM MEZTELEN IGAZSÁG
Robinho – Manchester United, Chelsea, 2008

A brazil csodagyereket egyszer már majdnem Angliába küldte a kézzel fogható csodára egyre idegesebben váró Real Madrid, de sikertelenül próbálta meg elcserélni 2008-ban a Manchester Uniteddel Cristiano Ronaldóra, vagy legalább beleszámolni őt a vételárba. Robinho ekkor már maga is el akarta hagyni Madridot, sőt azt sem rejtette véka alá, hogy legszívesebben a Chelsea-ben folytatná honfitársa, az őt jól ismerő Luiz Felipe Scolari keze alatt, aki Robinho vallomása szerint szerette volna az ő kreativitása köré építeni a londoni alakulatot.

A Chelsea igazgatója, Peter Kenyon ezért 40 millió eurós ajánlattal járult a spanyolok akkori sportigazgatója, Predrag Mijatovics elé, aki ezt elutasította. Erre az angolok jelentősen emeltek az összegen, a sajtó szerint elmerészkedtek egészen 60 millióig – Robinho ügynöke pedig bejelentette, hogy védence a Chelsea-ben folytatja, és egyáltalán nem ám a madridinál háromszor magasabb, évi hatmillió eurós bér miatt.

Robinho újra szerelmi vallomást tett a londoniaknak – aztán egy napra rá aláírt a Manchester Cityhez.

Scolari azonban hiába várta kis kedvencét, a Real visszalépett, ugyanis nagyon mérgesek lettek a vezetői, amikor már az üzlet megkötése előtta piacra kerültek a Robinho nevével ellátott Chelsea-mezek,stílszerűen egy észak-koreai csapat elleni mérkőzés előtt.

„Ez volt a fő oka, hogy nem lettem a Chelsea-é, a Real büszkeségét megsértették a mezekkel, de azt is figyelembe vették, hogy a Chelsea szerepelt a Bajnokok Ligájában, a másik kérő, a Manchester City pedig nem. De ott is szép másfél évet töltöttem el, pedig sokkal hidegebb volt, mint Madridban” – sóhajtott évekkel később Robinho, akit a City évi tízmillió eurós fizetéssel kárpótolt a londoni kaland elmaradásáért. Robinho lett a City új, távol-keleti tulajdonosainak első nagy dobása, mert szinte a hatalomátvétel után az új elöljárók első dolga az volt, hogy ráígérjenek a Kékekre, és ebből a szempontból is értékelendő a spanyolok sértődékenysége.

Robinho elemi zavaradottságáról mindent mindent elmond, hogy így mutatkozott be a Citynél: „Az utolsó pillanatban kaptam egy nagyszerű ajánlatot a Chelsea-től, amit el is fogadtam.”

A kispadon didergő brazilra pedig biztosan nem dobtak egy jó meleg Chelsea-mezt a mérges City-szurkolók...

Volt, amikor a játékos helyett csak egy mezt kaphatott a Manchester United: a még PSV-s Arjen Robben már majdnem aláírt az angolokhoz, ellátogatott Manchesterbe, körülnézett a stadionban, amikor a Chelsea hirtelen két és félszer annyit ajánlott érte, mint Sir Alex Ferguson.

„Annyi pénzért a United csak egy dedikált, robbenes mezt kaphat” – üzentek Manchesterbe Eindhovenből, ahol szintén kaptak, mégpedig kapva a londoniak tizennyolcmillió eurós ajánlatán.

2012 augusztusában a Werder Bremen már mindenben megegyezett a Karlsruhe fiatal karmesterével, Hakan Calhanogluval, aki szintén elfogadta az ajánlatot, ügynökével együtt. „Már brémainak éreztük magunkat, Hakan nagyon boldog volt” – nyilatkozta később Bektas Demirtas, ugyanis nemsokára már Oliver Kreuzert, a Karlsruhe sportigazgatóját szólaltatta meg a középpályás ügyében a Kicker: „Igen, elment a Werderhez, de csak mezt kapott Klaus Allofs csapatfőnöktől, mert nem egyeztünk meg az árban.”

Sokat elmond a brémaiak sóherségéről, hogy a sokkal többet fizető Hamburg végül 2.5 millió eurót áldozott a játékosért, akit 14.5 millióért adott tovább Leverkusenbe, amely a Milantól nemrégiben már 21.3 milliót kasszírozott érte.

A bolgár Ivajlo Petevnek is meggyűlt a baja a mezzel: kinevezték 2013-ban a Levszki Szófia vezetőedzőjének, de a bemutatkozó sajtótájékoztatóján a drukkerek letépték róla a Levszki-mezt, Petev meg azonnal lemondott. Nem sokra rá a válogatott kispadjával vigasztalódhatott.

1980-ban a belga Jean Ceulemans aláírt a Milanhoz, a talján vezetőség bemutatta őt a sajtónak, miközben a holland klasszis, a kétszeres vb-ezüstérmes René van de Kerkhof a Lazióhoz szerződött, utóbbi már pózolt is új csapata mezében – aztán a soros bundabotrány miatt mindkét gárdának el kellett hagynia a Serie A-t, egy vonallal lejjebb pedig nem lehetett légiósokat alkalmazni.

Szegény Van de Kerkhof 1979-ben a Real Madridról maradt le, pedig már nagyon-nagyon közel volt a megegyezés.

A VÁRVA VAART KARMESTER. Rafael van der Vaart 2007-ben megegyezett hamburgi vezetőivel, hogy elengedik, a Valencia 14 millió eurós ajánlata jónak bizonyult, a középpályás már pózolt is új klubja mezével. Ez rossz ómennek bizonyult, mert a HSV megmakacsolta magát. Van der Vaart szószegéssel vádolta meg az észak-németeket, a Valencia 22 millióra emelte az árat, de hiába. A sportigazgató, az egykori német válogatott Dietmar Beiersdorfer a FIFA és a Német Labdarúgóliga segítségével állíttatta le a Valenciát, a labdarúgó ügynökét, a dán klasszist, Sören Lerbyt egyenesen engedélye bevonásával fenyegették meg. Hatásosan, a játékmester maradt, német csapattársaitól karácsonyra természetesen egy Valencia-mezt kapott. Aztán fél évre rá 15 millióért lepasszolták a Real Madridnak... Van der Vaart később a Ferencvárossal is kokettált, maga vallotta be, hogy már majdnem meg is egyeztek, de csak majdnem.

Alexandre Pato csak egy mezes fényképig jutott 16 évesen az érte 3.5 millió eurót sajnáló Herthánál (a nagyfőnök Dieter Hoenessnek rossz előérzete támadt az üzlettel kapcsolatban, és igaza lett, mert egy évre a Milan 24 millió eurót adott Patóért, a németet pedig ehette a méreg).

A nagy Ronaldónak is meg kellett elégednie egy Stuttgart-szerződés helyett egy rá való VfB-mezzel, szintén még tiniként, amikor sokkal-sokkal kevesebb mennyiségű textiláru kellett az ilyesmihez. Ralf Rangnick személyesen utazott el a fiatalhoz, akit holmi négymillió mai euróért megvehetett volna. Pár hétre rá Ronaldo világbajnok lett, a PSV ugyanezért az összegért elvitte, hogy 57 mérkőzésen 54 gólt termeljen ott, no és tízmilliós hasznot. Rangnick meg a nyáron elhagyta Stuttgartot...

A román vándor,Miodrag Belodedicivolt az első futballista, aki két csapattal is (Crvena zvezda, Steaua Bucuresti) megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, mindkét döntőben pályára lépve. 1992-ben nagyon közel állt a Sampdoriához, egy szép kék Samp-mezzel már pózolt is a fotósoknak, de végül a Valencia többet ajánlott érte.

ADIÓS, REAL, HOLA, BÖRTÖNVÁLOGATOTT!
Sallai Sándor – Real Oviedo, 1988

A fenti spílerek legalább választhattak, bezzeg más... Sallai Sándor kora legkiválóbb magyar jobb oldali mindenese, emberfogója volt, szebb napjaiban európai szinten tevékenykedett. A Budapesti Honvéd futballistája azonban – alig pár száz társával együtt – belekavarodott a nyolcvanas évek bundabotrányaiba, és ennek külföldi karrierje látta a kárát.

Az ötszörös magyar bajnok, 44-szeres válogatott Sallait ugyanis 1988-ban már aláírt szerződés kötötte a spanyol Real Oviedóhoz, három évre, hatmillió akkori dollár értékben, de amikor a labdarúgó éppen elutazott volna új kenyéradójához (a városi legenda szerint a repülőgépről szedték le, valójában igen kevéssel elutazása előtt vitték el otthonából), ballonkabátos úriemberek rajtaütésszerűen a Gyorskocsi utcát jelölték ki számára új állomáshelyként.

Sallainak a Debreceni MVSC által a Honvédtól 600 ezer forintért és félszáz kiló libamájért (!) megvett bajnoki pont miatt kellett kukoricára térdepelnie, és játékjogát három évre felfüggesztették.

Nehéz szabadulni attól a meggyőződésétől, hogy néhány társával Sallai vitte el a balhét a nevesebb vagy szerencsésebb futballisták helyett... Sallai büntetését később mérsékelték, ígya svájci Delémont-ban (1990–1994) és a Cornolban (1994–1995)csak belekóstolt a nyugati világ labdarúgásába.

Sallai speciel jobban járt, mint az 1984-es bundabotrány egyik főkolomposának kinevezett Kovács Attila, akinek nem akármilyen lehetőség esett kútba. „Akkor a Bayern München akart szerződtetni, most a lőtéri kutya sem kíváncsi rám” – mondta később a kiváló kapus. 1990-ben a Magyar Kábel csapatából vonult vissza, pedig a Mezey-éra elején, 1983 és 1984 között – csepeli színekben – 7 alkalommal szerepelt az A-válogatottban.

Egy még korábbi és nagyobb volt honvédosnak is meggyűlt a baja a bundázással: amikor a zseniális Kocsis Lajos harmincöt évesen még készen állt egy utolsó nagy dobásra, és Nyíregyházára igazolt volna, elsöpörte karrierjét végleg a kirobbanó totóbotrány.

Külföldön elég az alapos gyanú is: az 1978-as világbajnokságon a házigazda argentinoknak nagyon kellett egy Peru elleni sokgólos győzelem, amelyben nagy szerepe lett az addig bravúrok sorozatát bemutató, argentin születésű (!) Ramón Quirogának, Peru kapusának. Négy kellett volna, hatot kapott – a kapuvédő nyílt levélben bizonygatta ártatlanságát, ennek ellenére a New York Cosmos visszamondta a szerződtetését. Pedig Amerikában Quiroga előtt Franz Beckenbauer és Carlos Alberto védekezett volna előtte... Maradt helyettük a Sporting Cristal. Peruban.

SOROZATUNKAT FOLYTATJUK!