Soha nem érhet véget… – a futball dallamainak nyomában

Új versenysorozathoz új zene jár, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) a kedden elrajtoló Nemzetek Ligájához külön himnuszt készíttetett. A latin nyelvű mű alkotója két holland zeneszerző, Giorgio Tuinfort és Franck van der Heijden, a kompozíciót a Holland Rádiókórus és a Holland Rádió Filharmonikus Zenekara előadásában rögzítették. A művészeti elképzelés szerint az igen patetikus szöveggel és érzelmekre ható, impulzív zenei motívumokkal tüzesített bevonuló zene a szurkolók egységére és a versengés fontosságára kívánja felhívni a figyelmet. Akárhogy is bolondítják a dalt, a sorozat jellege folytán hátrányból indul például a Bajnokok Ligája-himnusszal szemben, hiszen amíg a híres dallam a klubok mérkőzése előtt a ceremónia csúcspillanatának kínál aláfestést, a válogatottak összecsapását megelőzően nyilvánvalóan a nemzeti himnuszok adják a felsorakozott csapatoknak és szurkolóiknak a fő zenei élményt, ösztönzést. Vetekedésről szó sem lehet, a valódi himnuszokban kifejeződő történelmi kötődés, nemzeti érzelem, identitáserősítő tényező a legügyesebben összerakott mesterséges kupaindulóból is eredendően hiányozni fog. Pedig a zene és a labdarúgás sok szempontból régóta kéz a kézben jár.

A NEMZETEK LIGÁJA HIMNUSZA

A KEDVENC LELÁTÓI NÓTA KÉTSÉGES ELŐÉLETE

„A zene az a művészeti ág, amely a legtöbb támogatást adja a sportnak” – vallotta Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpiai mozgalom egyik atyja. A két tevékenység, kifejezési forma éppen a négyévenként megrendezett játékokon forrt egybe a legerősebben, 1912 és 1948 között csak az 1924-es párizsi játékokon maradt le a programról a művészeti versenyek zenei kategóriája – pedig tervben volt akkor is, a Magyar Olimpiai Bizottság 1923. január 29-i ülésének jegyzőkönyve szerint a francia szervezők Bartók Bélát is felkérték zsűritagnak.

A sporttörténet klasszikus zenei törzséhez képest vad oldalhajtás, nekünk mégis talán minden más példánál elevenebben jelzi a sportteljesítményhez kapcsolódó zenei reflexek erejét Az éjjel soha nem érhet véget című dal dicstörténete. A Soho Party kilencvenes évekbeli partislágere úgy lett a 2016-os Európa-bajnokság magyar szurkolói nótája, hogy a szám eredetileg – mint az Index tavalyelőtt felhívta rá a figyelmet – kábítószeres partihimnusznak számított, ahogyan a cikk szerzője, Előd Fruzsina fogalmazott: „Ha verselemezést kellene írnom róla, hosszan bontogathatnám ki a pársoros szövegben megbúvó, tudatmódosításra vonatkozó utalásokat. (…) Az éjjel soha véget nem érzése mögött általában nem a túlzott kávéfogyasztás áll, és a varázslat, a repülés, a szerelem meg az utazás fogalmai is kapnak egy pluszcsavart, ha a Soho Party előadásában halljuk őket 1998-ban.”

Mégis, a magyar válogatott franciaországi kalandjai és az Eb-szereplést övező fokozott hangulat kitörölhetetlen emléknyoma marad a produkció, a rárakódó élményréteg új dimenziót adott neki, az egyszerű dallam, fülbemászó zene levakarhatatlanul hozzátapadt a megőrzött képekhez, Priskin Tamás norvégok elleni pótselejtezőn szerzett álomgóljához, Szalai Ádám osztrákoknak bepiszkált vagy Gera Zoltán portugáloknak bevágott góljához. A könnyen megjegyezhető, kissé bugyuta szöveg a szurkolói lármában elveszítette valódi jelentését, és már az sem zavar senkit, hogy „az éjjel soha nem érhet véget" kezdősor a végtelen sötétségre is utalhat, amely a magyar futballról szólva némiképp rontja az önfeledt partihangulatot. Az meg már szinte szarkasztikussá teszi a soha nem múló éjről szóló dalolást, hogy lapunk forrásai szerint születése kudarcélményhez kötődik, spontán lelátói éneklés közben 2015. október 11-én, a Görögországtól elszenvedett 4–3-as idegenbeli vereség során hangzott fel először. Népszerűsége azonban idővel akkorára nőtt, hogy Franciaországban a közönség nyomására az első és a második csoportmérkőzés között lecserélték a válogatott eredeti bemelegítőzenéjét, a Firkin együttes Bordeaux-ban játszott, a Magyar népmesék rajzfilmsorozat dallamára írt, ötletes és igényes számát Marseille-re kiszorította a Soho Party rave-slágere. A nép ajka sokszor túlkiabálja a szájba rágott dalokat, sőt bámulatos leleménnyel képes új környezetbe helyezni a megszokott számokat – gondoljunk csak az északírek 2016-os őrületére, a Freed from Desire című 1997-es popszám dallamára írt, Franciaországban idővel a többi szurkolótábor által is átvett „Will Grigg's on Fire” lelátói slágerre, amely humorosan-cinikusan dicsőítette a csapat végig cserepadon hagyott csatárát

A BL-HIMNUSZ ELÉG LÉNYEGRE TÖRŐNEK TŰNIK.

Felesleges izzadság Kölcsey-szintű szöveget írni egy stadionba szánt zeneműhöz, amint azt a Bajnokok Ligája hivatalos himnuszának esete is mutatja. Idézik is a futballközeg kritikusai időről időre gúnyolódva a francia, német és angol nyelvű sorokból összetákolt szerzemény dalszövegét, és nem is ok nélkül, ennél együgyűbb versikét talán még egy internetes generátor sem köpne ki: „Ők a legjobb csapatok / Ők a legjobb csapatok / A fő esemény / A bajnok / A legjobb / A legnagyobb csapatok / A bajnokok / A nagy találkozás / A nagy sportesemény / A legnagyobb esemény / A bajnok / A legjobb / A legnagyobb csapatok / A bajnokok / Ők a legjobbak / Ők a legjobbak / Ők a bajnokok / A bajnok / A legjobb / A bajnokok.”

A BL-himnusz Tony Britten alkotása, ám az angol zeneszerző javarészt hozott anyagból dolgozott: a zenei motívumok alapját Georg Friedrich Händel német zeneszerző II. György brit uralkodó koronázására írt, 1727-es kompozíciójának Zadok, a pap című tétele adja (az eredeti változat azóta valamennyi brit királyi felszentelés alkalmából felcsendült). A feldolgozást jegyző modern szerző egy közelmúltbeli interjújában elmondta, amikor felkérték a darab megírására a kilencvenes évek elején, az 1990-es olaszországi világbajnokságon fellépő három tenor sikere a komolyzene felé irányította figyelmét, és a huliganizmus problémájával frissen leszámoló Angliában üzenetet hallott ki a békés és magasztos händeli dallamokból. Huszonhat év távlatából elmondhatjuk, jól sikerült a vállalkozás, napestig sorolhatnánk azokat a játékosnyilatkozatokat, amelyekben arról esik szó, milyen különleges, bizsergető érzést jelent a futballelit fényes kapuján a BL-himnusz zenéjére belépni. Ízelítőül elég csupán Zinédine Zidane szavait idézni: „Hatalmába kerít a varázslat. Amikor megszólal a dal, egyből magával ragad.”

MAGYAR GYÖKEREKBŐL NŐTT KI A LIVERPOOL-DAL

Hasonlóan felemelő, pezsdítő hatású egy-egy emblematikus klubhimnuszt hallgatni. Az egyik legszebb példa az AS Roma sodró erejű dala, amelynek Stadio Olimpicóban visszhangzó, hetvenezer torokból zúgó változatát befogadni olyan lúdbőröztető élményt jelent, hogy egy időben az olasz együttes mérkőzéseit közvetítő sportcsatorna szándékosan néhány perccel korábban kapcsolt a helyszínre, átadva a tévénézőknek is a különleges tapasztalatot. Az olasz fővárosnál maradva említhetnénk a másik nagy csapat, a Lazio magyar vonatkozású, Avanti ragazzi di Buda… („Előre, budai ifjak…”) kezdetű, az 1956-os forradalomra utaló dalát, amelyet a Bagaglino római varietében kezdtek el játszani a hatvanas évek közepén, a ma ismert változatot a szélsőjobboldali Olasz Szociális Mozgalomhoz kötődő Fronte della Gioventu trieszti tagozata vette fel 1984-ben.

A világ alighanem legnépszerűbb szurkolói dala azonban kétségtelenül a főként a Liverpoolhoz kötődő You'll Never Walk Alone. Az évtizedek során Elvis Presleytől Frank Sinatráig, a Die Toten Hosentől a Gerry and the Pacemakersig számos neves előadó és zenekar által feldolgozott számot nemcsak az Anfield Roadon imádják, ilyen-olyan formában beépült az Ipswich Town, a Rapid Wien, a Dinamo Zagreb, a Twente, a Feyenoord, a Borussia Dortmund, a St. Pauli, a Mainz, a Kaiserslautern, az Aachen, az AEK Athén, a Celtic, a Verona, az FC Bruges, az Antwerp, a Mechelen és a Fortuna Düsseldorf lelátói kultúrájába is. Kevesen tudják, hogy az emblematikus tribünsláger magyar gyökerekből nőtt ki: Molnár Ferenc 1909-es Liliom című színműve szolgált az 1945-ös brit Carousel musical alapjául, ennek egyik betétdala a világháborús fájdalmakra építő, „Sohasem jársz egyedül” sorban kicsúcsosodó ballada.