Mint a grundon… – cseppet sem mezei Mezei-projekt

Mezei István megint kitalált valamit.

Ő az a gyöngyöspatai születésű – egykor maga is futballozó – futballszerető ember, aki a kilencvenes években azzal hívta magára a figyelmet, hogy felkarolta a legtehetségesebb cigány származású labdarúgókat.

1991 végén megalapította a roma sportot támogató Farkas János Alapítványt, és a következő év nyarán már saját egyesülettel büszkélkedhetett, ez volt a Farkas János SE. Bár utánpótláscsapataival nem ért el átütő eredményt, nem adta fel, tovább álmodott, és 1994 őszén – olyan támogatókkal az élen, mint Puskás Ferenc vagy az ügye mellé álló hivatalban lévő MLSZ-elnök, Benkő László – életre hívta a magyarországicigányválogatottat, amely 1995 tavaszán játszotta első mérkőzését, ésszép sikereket ért elazóta. Az együttes illusztris, illetve különleges ellenfelekkel is összemérte erejét az idők során: a magyar rendőr-, börtön- és színészválogatottal vagy a Szentatya testőrseregének, a Svájci Gárdának a futballcsapatával, sőt játszott a honi bőrfejűek ellen is.

„Mi adunk a gyerekeknek felszerelést, labdát az alapítvány és az MLSZ jóvoltából, egyedül cipővel nem szolgálhatunk. Ja, és éhen sem marad senki” – ezt már Mezei István ötletgazda mondta, hozzátéve, hogy a labdarúgó-szövetségen és a helyi szponzorokon kívül egyelőre senki sem támogatja a kezdeményezést Magyarországon.

„Akár hiszik, akár nem, sok a tehetség, csak nem tudunk velük jól gazdálkodni. Sajnos gyakran elpazaroljuk őket, pedig szégyen nem foglalkozni velük. Ezért is a legjobb edzőket kellene az utánpótlásban foglalkoztatni, de mint oly sok mindent, valahogy ezt is képesek vagyunk túlkombinálni” – Mezei ezt már a mai magyar labdarúgás egészére értve jelentette ki.

„Mostanában azt veszem észre, hogy aki kicsit is tehetséges, tizenkilenc éves korában már alig van szem előtt, magyarán nem jut el az első és a másodosztályba, hanem megelégszik azzal, hogy a »megye egyben« fizetést kap...”

De milyenek is azok a – fent említett – hátrányos helyzetű gyerekek? És hogyan nézne ki egy Mezei István-féle utánpótlás-nevelő intézmény?

„Állítom, ők is meg tudják csinálni, amit mi régen megcsináltunk a grundon. Amikor a Grund Program keretein belül meccset játszanak, sokat egyénieskednek, de meg lehetne nekik tanítani, hogyan kell csapatban futballozni. Ha rajtam múlna, tíz-tizenkét éves korukban foglalkoznék velük a legtöbbet, hiszen akkor fejlődik ki az izomzatuk. És úgy, ahogy a korosztályi sajátosságoknak megfelel. Dicsérni és alkalmas formában szapulni is lehetne őket, ha megfelelően foglalkozhatnánk velük. Aztán egytől egyig bemutatnám nekik – filmen és akár személyesen – a magyar futball kiválóságait, bemutatnám, kik azok az emberek, akik az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig – de akár napjainkig – annyi örömöt szereztek Magyarországnak. Szóval, ha meglátok egy tehetséges gyereket, az egyik szemem sír, a másik meg nevet, hisz örülök, hogy nem vesztek ki a tehetségeink, de tudom, egy-egy ilyen talentum könnyen örökre elveszhet a magyar labdarúgás számára...”

Mezei Istvánazzal fordult olvasóinkhoz, hogy itt a nyár, itt a szünidő, meg lehetne szerettetni a focit a gyerekekkel a nyári szünetben. „Vége az iskolának, és ha kívánhatnék valamit, az lenne: a gyerekek, ahelyett, hogy elkódorognának vagy az interneten lógnának, futballozzanak inkább együtt. Ne ellenségként, hanem sportbeli ellenfélként tekintsenek egymásra, tiszteljék a másikat, mindenekelőtt jöjjenek el a Grund Program eseményeire, szeretettel várjuk őket!” – zárta Mezei István.

FARKAS JÁNOS BRAZILOK ELLENI BOMBAGÓLJA AZ1966-OS VB-N