CONIFA: Bölöni Londonban „törlesztett” a székelyeknek

„Nem iszom több sört, már így is azt hittem egy ürgéről a büfében, hogy Bölöni” – mondta a CONIFA foci világbajnokság Székelyföld–Matabeleland csoportmérkőzésének szünetében egy szemmel láthatóan bizonytalan járású magyar szurkoló. Később aztán futótűzként terjedt a hír: nem a jóféle angol csapolt sör tréfálta meg a derék szurkolót, valóban a legendás játékos és tréner tette tiszteletét a tottenhami Coles Parkban. Így aztán nem csoda, hogy a lefújás után a székely és a magyar himnuszok eléneklését követően rengetegen nyújtották be igényüket – ki „Hahó, Laci bátyám!”, ki pedig „Bölöni úr!” megszólítással – egy közös fotóra.

Bölöni mosolyogva állta a sarat, a fotózkodás pedig régi emlékeket elevenített fel benne: „A szovátai tó partján megvan még a kitömött medve?” – kérdezte.

Közben fiatal brit újságírók azért szomorkodtak, mert Bruce Grobbelaar, a Liverpool legendás kapusa nem jelent meg a mérkőzésen.

„Végre én is készíthettem volna interjút egy BEK-győztessel” – kesergett egyikük felém fordulva, majd némi eligazítás után hálálkodva indult meg az 1986-ban a Steaua Bucuresti-tel BEK-trófeát nyerő Bölöni irányába..

Bölöni egyébként a mérkőzés minden percét élvezte, akárcsak a lelátói hangulatot – ezt több tucat fényképpel és videóval tudja bizonyítani: telefonjának kamerája hol a pirotechnikai eszközöket is bevető magyar, hol a leopárdbőr mintás ruhákba bújt, folyamatosan táncoló, „Matabele, sabayaba-ya!” rigmusokat kiáltó zimbabwei szurkolók, hol pedig a pálya felé volt fordítva.

„Először láttam játszani Székelyföld válogatottját, s őszintén mondom, sok pozitívumot ki tudok emelni, a nagyszerű labdafelvezetésen keresztül a néhány kiváló egyéni képességen át a remek csapatszellemig” – tartott gyors értékelést a meccs után. A CONIFA vébé minden bizonnyal legnevesebb vendége azért nyilván a hibákat is észrevette, de – mint mondta – ezen a tornán nem ez a lényeg.

„Ez nem egy profifutball-vébé, de jól van ez így, végtére is az a legfontosabb, amit ezek a csapatok a jelenlétükkel képviselnek a tornán. A sportértékén túl a CONIFA focivébé remek alkalom arra is, hogy ezek a csapatok, népcsoportok megmutassák magukat a világnak. Rendkívül gazdag és érdekes élményekkel térek haza, ez egy igazi örömünnep. Örülök, hogy Székelyföld is részese ennek, s hogy ezáltal is hallat magáról” – magyarázta már a Nemzeti Sportnak Bölöni László.

A szállodában ismét nosztalgiázunk picit, miután a 12-szeres magyar válogatott Csizmadia Csaba megmutat egy olyan, húsz évvel ezelőtt készült fényképet a meghatódó Bölöninek, amelyen az alig 13 éves marosvásárhelyi futballistapalánta az edzővel ebédel Nancyban.

„Több marosvásárhelyi kisgyereket vittem ki annak idején Franciaországba – révedünk el ismét egy pillanatig a múltban. – Jómagam is Székelyföldhöz kötődöm, a székelyek mindig a magukénak tartottak, s én is a magaménak éreztem őket. Picit fáj, hogy igazából sosem tudtam meghálálni azt a rengeteg biztatást, szeretetet, amit tőlük kaptam.”

Volt ötletem arra, miként tudná meghálálni a székelyek szeretetét, de Bölöni szeme villan, hirtelen szigorúbbik arcát mutatja:

„Sokszor elmondtam már, mit gondolok a magyar válogatott szövetségi kapitányi posztjáról, s úgy általában a magyar futballról” – jelenti ki, s nem is feszegetjük tovább a témát. A kedélyeket lecsillapítandó viccelődve megjegyzem, Ronaldóról nem kérdezem, mire azt válaszolja, „az legalább kellemes téma...”

Késő estébe nyúlóan a szálloda halljában mi sört ittunk, a különböző akadémiákról kikerülő fiatal székely futballisták pedig Bölöni szavait: az ifjak tátott szájjal hallgatták a tréner sztorijait, tanácsait:

„Mindig egy lépéssel előrébb akartam jutni, Dicsőszentmártontól a Marosvásárhelyi ASA-n keresztül a román válogatottságig, a BEK-győzelemig. Keményen megdolgoztam mindenért, na jó, lehet, hogy volt némi tehetségem is, de tény, munkamániás típus voltam, mindig a legtöbbet akartam kihozni mindenből. Ez ma is így van, akkor is, ha a pálmafáimat kapálom” – s egy „nem is tudtam, hogy a pálmafákat is kapálni kell” székely megjegyzés után újra oldottá válik a hangulat.

Bölöni rögtön viccesre vált, azt tanácsolja a jelenlévőknek, ne szégyelljenek „lopni”, gondolván nyilván a szakmára, majd komolyra fordítva a szót hozzáteszi: „Azzal azért ugye tisztában vagytok, hogy ha Romániában akartok érvényesülni, akkor kétszeres erőfeszítésre van szükségetek?”

Sok mindenről szót ejtünk még az este folyamán: a magyar és román edzőképzésről, ahol harminc hallgatóból harminckettő kap oklevelet a képzés végén, a Sepsi OSK-ról, amelynek köszönhetően immár Székelyföld is felkerült a román foci térképére, csakhogy „egyelőre kevés a boldogsághoz az, hogy egy éve van első osztályos tagságuk, még nagyon az alagút elején jár a csapat.”

Bölöni már nagyon várja a magyarországi akadémiákról kikerülő, „a világ bármelyik pontján a helyüket megálló futballistákat”, s bár ez „összetett kérdés”, „nem biztos, hogy az akadémiák létesítése az egyetlen megoldás a siker felé vezető úton”. Melyre a jelenlegi magyar válogatott is ráléphet, hiszen „Georges Leekens nagyszerű edző.”

„Tényleg jó edzőnek tartom Leekenst, képes lehet szép sikereket elérni a magyar válogatottal. Egy újabb Eb-szerepléstől viszont nem szabad ismét elájulni: megértem a szurkolókat, hogy ki voltak éhezve a sikerre, kitört belőlük a több évtizedes sikertelenség, de én akkor is túlzásnak tartottam a nagy ünneplést, hiszen láttuk: az első keményebb csapat négyet vágott a magyaroknak” – mondja Bölöni, az ifikre visszatérve pedig megjegyzi: sok tehetségesnek mondott fiatal eltűnik a felnőtté válás küszöbén, ami szerinte azt jelenti, hogy rossz az utóképzés.

Legnagyobb sikerének – egy CR-rajongó ifjú székely futballista megrökönyödésére – nem Cristiano Ronaldo felfedezését tartja, hanem azt, hogy a Tigana, Fernandez, Giresse, Bats és társaik között is tudott érvényesülni, megállta a helyét, holott ő jószerével ismeretlennek számított Franciaországban, míg az egykori kiváló futballisták a mai napig félistenek.

Éjféli imára gyülekeznek a szomszédos mecsetben, amikor még megbeszéljük, hogy kiesett a Vasas, s hogy újabb egy évet húz le Antwerpenben, majd egy ajándékba kapott, Székelyföld feliratú mezzel a kezében a játékosokkal együtt a szállodai szoba felé veszi az irányt, mi pedig rendelünk még egy kör sört, hogy megbeszéljük: rendes ember ez a Bölöni, képes volt megszakítani amúgy is rövid szabadságát, hogy eleget tegyen a székelyföldiek meghívásának.

Hálának ez sem utolsó a székelyek felé, Bölöninek viszont feltett szándéka tetézni ezt egy székelyföldi körúttal, melyen önéletrajzi könyvét mutatja majd be azoknak, akik miatta képesek voltak a Steauának is szurkolni…