A fradista, aki büszkébb volt hét gyermekére, mint a góljaira

Minden a kiejtésen múlt. Kóstolgattam a nevet, de sehogy sem volt ismerős: „Májk Máyer”. Aztán amikor nyomozni kezdtem, kiderült, a név első fele nem angolosan „Mike”, a Mayert elhagyhatom, és máris beugrott: Mike Istvánról, a Ferencváros és a válogatott egykori centeréről van szó. A rossz reflex azért működött: amikor felhívtam New Jerseyben, rosszul kértem a telefonhoz, s a bemutatkozás után rám is pirított:
– Uram! Évtizedekbe telt, amíg az amerikaiakat rászoktattuk, hogy a nevünk nem „Májk Májer”, hanem Mike Mayer, egy magyarnak ezt hadd ne kelljen magyaráznom...
Kezdetnek nem rossz... Ám amikor néhány nap múlva a fia vendéglőjében, New Jersey állam Hackensack nevű kisvárosában találkoztunk, roppant barátságos öregúr ült le velem szembe. Csupán annyit tudtam róla, hogy az idén lesz hetvenéves, s hogy ritka dicsőséggel büszkélkedhet: 1944 és 1947 között 104 mérkőzésen lépett pályára a Ferencváros színeiben, 108 gólt szerzett, tehát többször talált az ellenfelek kapujába, mint ahányszor játszott. [A Tempó Fradi! nevű klubtörténeti és -statisztikai portál azóta tökéletesítette Mike István összesített meccs/gól mutatóját, amely 106/110 immár – A szerk.]

– Én nem vezettem ilyen statisztikát, de az tény, hogy nagyon értettem a gólszerzéshez – kezdte. – Büszke is vagyok rá, de számomra ennél is fontosabb, hogy a családom boldoggá tesz, hiszen hét gyereket neveltem fel, s mind a hét nevet, rangot szerzett már magának. [A Mike testvérek születési sorrendjük szerint: Marika, István (Steve), Miklós (Nick), Ferenc (Frank), Henrik (Rick), László (Laszlo) és Róbert (Robert). Csak a két legidősebbik született Budapesten, a többiek, az Amerikában született Róbert kivételével, Olaszországban látták meg a napvilágot – A szerk.]

– A civil életben vagy a sportban?
– Egyik itt, a másik ott. A lányom a legidősebb, ő a Texaco cég egyik vezetője. Pisti az amerikai futballban lett híres játékos, Miklós ugyancsak ebben a sportágban jeleskedett, pedig az európai futballhoz is volt tehetsége. A hatvanas évek végén még Pelé ellen is játszott. Nem töltötte be a tizennyolcadik életévét, ezért hamis igazolással szerepeltette a Washington. [István és Miklós is az „európai futballban” kezdte sportkarrierjét a New York Hungáriában, István később a Houston Starban, Miklós pedig a NASL-tag Washington Whipsben futballozott. Az 1950-es születésű, olasz állampolgárságú Miklóst 1964-től öt éven keresztül csábította a Milan, de az akkor már az Államokban élő család feje nem ment bele, hogy a tinédzser Nick Európába költözzön egyedül – A szerk.]

– És miért váltott akkor műfajt?
– Nem fogja elhinni: a cheerleaderek miatt. Azt mondta, ilyen csinos lányok nincsenek a focimeccseken, ezért szívesebben játszott amerikai futballt, mert ott legyeskedhetett a lányok körül. Hallatlanul jól rúgott, sajnáltam, hogy átpártolt, mert ritka tehetség volt.

– S a többi gyerek?
– Az egyik egy biztosítótársaság alelnöke, a másik kertész, ketten pedig orvosok. Ők nem sportoltak komolyan, de így is szép karriert futottak be.

– Ugorjunk vissza a múltba, amikor még Budapesten játszani kezdett.
– Hát ez igencsak nagy ugrás lesz, hiszen csaknem hat évtizedet kell visszamenni az időben. A rákospalotai BRFC kölyökcsapata jelentette az indulást [1936-tól 1942-ig játszott az egyik verzió szerint a Budapest Ruggyantagyár, a másik verzió szerint a Budapest-Rákosfalva nevét rejtő Brösöcben (BRSC) – A szerk.], és innen hamarosan meghívást kaptam a kölyökválogatottba. A pirosak játszottak a fehérek ellen, a MÁVAG-pályán. Kijött az edző, s az álló labdát gyönyörűen felrúgta az égbe. Mindenki tátott szájjal figyelte, úgyhogy többször is megismételte, tetszett neki, hogy mindenkit lenyűgöz. Én viszont odamentem hozzá, s azt mondtam: „Mester, a labdát a fű alá kell dugni.” Nem szólt semmit, de amikor a kezdés után a hátvéd leszerelt, lehívott a pályáról, és elküldött azzal, hogy fiacskám, te csak ennyit tudsz? Hát, ennyi volt a kölyökválogatottságom...

– Nem ment el ettől a kedve?
– Nem nagyon izgatott. Néhány év múlva, tizenöt évesen már a felnőttek között játszottam, tehát jutott bőven sikerélmény. Vártam valamelyik nagycsapat hívását, de a BRFC felnőttjei nem voltak meg tizenegyen, én éppen ott nézelődtem, s szóltak, álljak be. Emlékszem, az ellenfélnél játszott Schubert Gyula is, a későbbi csehszlovák válogatott. Szegény, a nagy Torino játékosaként halt meg, amikor a csapat gépe lezuhant [1949. május 4-én Supergánál – A szerk.]. Ezen a meccsen hét gólt szereztem, és erre már másutt is felfigyeltek. Hívott a Kolozsvár is, de az alelnökkel elkerültük egymást, és végül a Ganzhoz igazoltam [amelyben az 1942–1943-as szezonban szerepelt, az NB II-ben – A szerk.]. Akkor már ment a bajnokság, a Ganz négy meccsen tizenhét gólt kapott, egyet rúgott, és egyetlen pontja sem volt. Ezután viszont majdnem megnyertük a bajnokságot, én Deák mögött a második lettem a góllövőlistán. Kezdtek rólam írni az újságok, és egyszerre öt csapat is jött értem.

– Akkor következett a Ferencváros?
– Majdnem. Az elnökhelyettessel megegyeztünk, s azt mondta, háromkor legyek kint a stadionban, mert az edző, Bukovi Márton meg akar nézni. Ki is mentem pontosan. A játékosok ültek a füvön, odamentem Marci bácsihoz, és bemutatkoztam. Ő pedig elzavart, hogy miért nem átöltözve jelentem meg. Hiába magyaráztam, hogy nekem senki nem mondta, hogy edzésre jövök, ő közölte, nem arra kíváncsi, hogy milyen nyakkendő van rajtam, s ezek után nem kellek neki. Szerencsére Sós Karcsi, aki a Gamma edzője volt, két kézzel kapott utánam, így nem maradtam csapat nélkül. Utólag örülök, hogy így történt, mert tőle rengeteget tanultam. A bal lábamra például „süket” voltam, ezért minden héten egy-egy edzésen levetette a jobb lábamról a cipőt, hogy csak ballal érjek a labdához. Meg is lett az eredménye, számtalan gólt szereztem utána ballal.

– Hány évet töltött a Gammában?
– Egyet [1943–1944, NB I – A szerk.]. Utána újra hívott a Fradi, amelyről csak annyit tudtam, hogy új edzője lesz. Aztán amikor az első tréningen megláttam, ki az, elsötétült előttem a világ. Azt a Berkessy Elemért szerződtette a Fradi, akit én kölyökként kioktattam, hogy a labdát a fű alá kell dugni. Sajnos ő is emlékezett rám, és később még jobban elmérgesedett közöttünk a viszony. Egyszer a Gyulai Lacit felpofozta az öltözőben, és én ezen annyira felháborodtam, hogy majdnem megvertem. Nem szólt egy szót sem, de fegyelmi bizottság elé állított. Négy hétre eltiltottak, mire én mérgemben felpakoltam a családot, és elmentem vidékre. [Mike 1944. augusztus 13-án, a Szent László-tornán mutatkozott be a Ferencváros első csapatában, és közvetlenül a találkozó után költözött vidékre. A második fellépésére egészen 1945. május 27-ig kellett várni. A két időpont között a Gamma és a Ganz is szívesen látta volna soraiban ismét, ám végül egyik klubhoz sem került vissza – A szerk.]

– Amikor pályafutásáról tudakozódtam, csak a Mike névvel találkoztam, a Mayerral nem. Ezt csak később vette fel?
– Dehogyis! Eredetileg Mayernek hívtak, de amikor válogatott lettem [1945-ben – A szerk.], szóltak, hogy ezzel a névvel ott nem lehet játszani. Mayerként hívtak meg, de amikor pályára léptem, már Mikére kereszteltek át, mondván: ez egy ősmagyar név. Ostobaság volt, de beletörődtem.

– Mikor békült ki a Ferencvárossal?
– Még negyvenöt nyarán visszatértem, de nagyon nem ment a játék. Az edző kesergett, hogy nagyon jól tudja, mire vagyok képes, de ha nem teljesítek, akkor őt kirúgják. Ezt nem engedhettem meg, s amikor jött a következő, a Dorog elleni meccs, én úgy köszöntem el a feleségemtől, hogy „Szívem, ma egy hatost rúgok.”

– Meg sem kérdezem, hogy mennyit rúgott...
– Rúghattam volna többet is, de hatnál abbahagytam. Végül is teljesítettem azt, amit ígértem.

– Két év múlva, 1947-ben hagyta el az országot. A kalandvágy vitte ki, a politika taszította vagy a pénz csábította?
– Egyik sem. Nem mentem, hanem küldtek. Engem a Ferencváros eladott a Bolognának az akaratom ellenére.

– Azt azért kétlem, hogy erre bárkit kényszeríteni lehet.
– Nemigen volt más választásom. Összekülönböztem Opatával, az akkori edzővel, aki minden indok nélkül Sárosi Gyurkával játszatott centert, engem pedig kitett a jobb szélre. Válaszként elszabotáltam a meccset. Amikor a bíró jelt adott a kezdésre, én leültem a fűre. Ez Mexikóban történt, s amikor Opata dühösen kérdőre vont, csak azt feleltem, hogy nincs elég levegő. Sárosit is elküldtem melegebb éghajlatra. Mindez odáig fajult, hogy ha nem fognak le, én nekimegyek Opatának. Mentek is haza a telefonok, és amikor hazaérkeztünk Budapestre, az elnök sajnálkozva közölte, hogy eladtak a Bolognának. [A nyári mexikói túra után még három bajnokin szerepelt a Fradiban, utoljára 1947. október 19-én – A szerk.]

– Nem is vonzotta a külföld? Gondolom, anyagilag így járt jobban.
– Nem biztos. Az MTK letett az asztalra százhuszonötezer forintot elém, hogy írjam alá az átigazoló lapot. Ez horribilis összeg volt akkoriban, a Bologna tízezerrel kevesebbet kínált. Én viszont azt mondtam, hogy ha a Fradinak nem kellek, itthon nem játszom másik csapatban. Kimentem Olaszországba, de addig nem írtam alá semmit, amíg itthon a feleségem fel nem vette a pénzt, amelyből rögtön vettünk Zuglóban egy tizenkét szobás villát [amelyet aztán államosítottak, míg Mike Bolognában rugdosta a gólokat – A szerk.].

– Az olaszországi évek hogyan sikerültek?
– A második évbenúgy lettem harmadik Nyers – ő az Interben játszott – és Amadei mögött a góllövőlistán [Mike 28 meccsen 21 gólt szerzett az 1948–1949-es Serie A-idényben – A szerk.], hogy az egyik meccsünk eredményét megsemmisítették, és ezzel két gólt vesztettem el. Ha azt is beszámolom, csak Nyers Pisti előz meg. Ezután hívott két évre ötvenezer dollárért a Juventus, de végül nem mehettem oda, mert otthon nem tudtam elintézni a szükséges engedélyeket. Időközben az a fajta útlevél, amellyel kimentem, megszűnt, és a római magyar követségen csak hazautazó vízumot akartak adni. Én meg féltem, hogy nem mehetek vissza Olaszországba. A Bolognában nem akartam játszani, mert keveselltem a pénzt, a Juventus pedig már leigazolt mást, végül Luccában kötöttem ki. Sárosi Gyuri volt ott az edző, akivel már kibékültünk, és jó barátok lettünk. Aztán megint Bologna következett, majd Itáliában a Genoa volt a végállomás. Szó szerint végállomás volt, mert a szövetség nem engedett pályára lépni arra hivatkozva, hogy csapatot cseréltem, s így újra külföldinek számítok, abból pedig több lett a csapatnál, mint amennyi lehetett volna.

– Soha nem fordult meg a fejében, hogy hazamenne Magyarországra?
– Dehogynem. Bozsik Cucu többször is hívott, de nem tudott munkát és biztonságot ígérni. Itt-ott edzősködtem még Olaszországban [Salernitana, Scafatese – A szerk.], de aztán elegem lett a taljánokból, és menekültként megkértem a bevándorló vízumot az Egyesült Államokba. Öt dollárral a zsebemben érkeztem ide, és a semmiből indulva neveltem fel a hét gyereket. Szokatlan volt a fizikai munka, de meg kellett élni.

– A gyerekei mind beszélnek magyarul?
– Természetesen. Pedig csak a két legidősebbik született Magyarországon. Azt hiszem, a posztomon nagyon jó futballista voltam, de amikor elszámolok az életemmel, nem ez lesz a legfontosabb. Én a mai napig megmaradtam magyarnak, és szerintem nincs más magyar válogatott labdarúgó, aki ilyen sikert ért el külföldön a családjával, csak a Mike Pista...

* * * * * * * * *

A saját bevallása szerint is nehéz természetű, a fenti Berkessy-, Opata- és Sárosi-afféron kívül máskor is balhéba keveredő csatár egy alkalommal így nyilatkozott a sportlapnak: „Sokszor legszívesebben felpofoznám saját magamat. Ideges vagyok (...), talán a legidegesebb, aki valaha magyar pályán futott.” Még a gólok sem igazán nyugtatták meg Mike Istvánt, pedig azokból nem volt hiány. Legalábbis addig, amíg centert játszott. Jobbszélsőként viszont már nem a gólszerzés volt az elsődleges feladata.

Részint talán ezért távozott olyan kurtán-furcsán a Ferencvárosból...

Az új középcsatárt, akit az 1947-es mexikói portya után igazoltak le a zöld-fehérek, Deák Ferencnek hívták. Bamba összesen kétszer játszott együtt Mikével, aki a Népsport tanúsága szerint „a pályán kicsit furcsa volt, s mindkétszer jól beolvasott” neki. Borítékolható volt: ha Deák a Fradiban köt ki, Mike, a fenegyerek veszi is a sátorfáját, hiszen két dudás nem fér meg egy csárdában... – elemezte utólag a helyzetet a Népsport.

Olaszországban – 1947 és 1955 között – a Bologna, a Lucchese, a Napoli, megint a Bologna, majd a Genoa labdarúgója, 176 Serie A-s bajnokin 76-szor talál a kapuba. A Grande Torino 1949-es légi katasztrófája után az olaszok állampolgárságot kínálnak neki, Mike azonban még bízik a hazamenetelben, mire az olaszok megsértődnek, és a négyszeres válogatott csatár már sohasem kap olasz útlevelet. Mivel a kommunista rezsim időközben idehaza megfosztja a magyar állampolgárságától, 1964-ig menekült státuszban él Itáliában.

Aztán Amerika felé veszi az irányt, ahol a kétéves türelmi idő alatt egy bank, a Chase Manhattan veszi szárnyai alá a bevándorló Mike családot. Szülők és gyermekeik végül 1971-re kapják meg az amerikai állampolgárságot. Mike Istvánból az évek során építési vállalkozó lesz, hét gyermekéből pedig kivétel nélkül diplomás felnőtt. Utóbbira volt a legbüszkébb élete alkonyán az elfeledett ferencvárosi gólvágó...

Az emlékinterjút jegyzetekkel kiegészítette: HEGYI TAMÁS