Miniszter lett a volt Liverpool-csatárból

Készülünk a jövő hétre egy, a futball és politika kapcsolatát karcolgató sportleggel, és anyaggyűjtés közben akadtunk rá a guineai támadóra, Aboubacar Sidiki „Titi" Camarára.

Az 1972-ben Conakryban született csatár remek adottságaira, technikájára korán felfigyeltek a futballedzők és a megfigyelők, így került a Kaloumtól (ahol apja profiskodott korábban) 1989-ben a francia Saint-Étienne-hez. Itt Joseph-Antoine Bell, Jean-Pierre Cyprien, Sylvain Kastendeuch, Lubomir Moravcík és Jean-Claude Pagal személyében remek csapattársai voltak, ám Jacques Santini inkább Milan Luhovyt, a dán Miklos Molnart, Roland Wohlfarthot vagy Didier Tholot-t kezdette helyette elöl. Egy ideig, mert 1995-re csak befutott hősünk, ezért is vitte el az akkoriban erős francia csapatnak számító Lens.

Itt legendás kettőst alkotott Tony Vairelles-lel, bár a gólkirályi címtől messze járt. Erőtől duzzadó játékára vevő volt a Marseille is, két év múlva ide került Rolland Courbis mester kérésére – a szakember szerethette a játékát, ha volt mersze odavinni, ahol Christophe Dugarry, Florian Maurice és Fabrizio Ravanelli alkotta a csatártriót. Camara a kispadról beugorva is lendíteni tudott az OM-szekeren, így 2000 szilvesztere már Liverpoolban virradt rá. Angliában szintén nem a 9-es mez várta, hanem havas eső és kispad, mivel a sorban Robbie Fowler, Emile Heskey, Erik Meijer és Michael Owen is előtte állt. Októberben mégis Liverpool-hős lett: egy nappal édesapja halála után gólt lőtt a West Hamnek, majd gólöröm helyett térdre rogyott, és arcát tenyerébe rejtve keservesen zokogni kezdett.

„Az apámért akarok játszani!" – mondta menedzserének, Gérard Houllier-nek a találkozó előtt, arra viszont aligha gondolt, hogy egy sokáig emlékezetes győztes találatot jegyez majd. Már ekkor is csak egy sérüléshullám tetején került a csapatba, ahová később sem tudta tartósan beverekedni magát. Az 1999-2000-es idényben így is 24-szer volt kezdő, és csak 13 alkalommal csere, ráadásul tíz gólt is szerzett. A bajnokságban több győztes hálózörgetés is a nevéhez fűződött, például az Arsenal ellen, idegenben, mégis nemsokára eladták a West Hamnek, közel kétmillió mai euróért.

Alig 28 éves volt ekkor, de tulajdonképpen véget ért a karrierje érdemi része: sérülésből sérülésbe esett, mindössze párszor léphetett pályára a „kalapácsosok" csatársorában Jermain Defoe, Paolo Di Canio, Kaba Diawara, Frédéric Kanouté, Paul Kitson vagy Davor Suker oldalán.

Elkerült kölcsönbe az al-Ittihadhoz – hosszas hercehurca után felbontották a londoni szerződését –, majd egy idényt lehúzott az al-Szilijánál, egy év múlva pedig már az Amiens-től vonult vissza, alig 33 esztendősen. A válogatottban közel 60-szor szerepelt, és hazája legismertebbjeként 23 gólt vágott ezeken a találkozókon. Ha világbajnokságon nem is, de három Afrikai Nemzetek Kupáján azért részt vehetett.

Már korai búcsúja előtt felvetődött, hogy a guineai válogatott szövetségi kapitánya lesz, de erre csak 2009-ben került sor, miután elnökként bizonyított nevelőegyesülete élén, amelyet visszajuttatott a legjobbak közé. A nemzeti csapatnál májusban technikai igazgató, júniusban kapitány lett, szeptemberre pedig munkanélküli, mert a gyenge eredmények miatt menesztették. 2010 decemberében, miután (nem potyán) 32 ezer fonttal segítette a jó nevű Alpha Condé elnöki kampányát, sportminiszteri sarzsi volt a jutalma.

Ő lett Guinea első olyan minisztere, aki sportoló volt egykoron. Egyébként arrafelé a röplabda és a kosárlabda a legnépszerűbb sportág – természetesen a futball után. Akad dolga a jövőben a derék „Titinek": a londoni olimpiára négy sportolót küldött országa, két atlétát, egy dzsúdóst és egy úszót. Egyikük sem szerzett pontot.