Nehéz az áttörés

A világbajnokok közül sem mindenkinek sikerült az áttörés.

A motorsport iránt érdeklődők emlékezhetnek még Manuel Poggialira, aki abban az évben uralta a mezőnyt (2001), amikor Talmácsi Gábor bemutatkozott a gyorsaságimotoros-világbajnokságon. Aztán egy évvel később a nyolcadliteres vb-csatában alulmaradt Arnaud Vincent-nal (az ő története is megérne egy misét) szemben, de 2003-ban kiköszörülte a csorbát: újoncként világbajnok lett a 250 köbcentisek között.

A San Marinó-i színekben versenyző fiatalemberről érthetően ódákat zengtek a szakemberek, úgy tartották, ő lesz a következő Valentino Rossi. Aztán nemhogy Rossi nem lett, el sem jutott a királykategóriáig, sőt úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Visszament a 125-ösök közé (2005), de már nem szólt bele a győzelemért folyó küzdelembe, aztán újra vissza a negyedliteresek közé, de értékelhetőt már nem tudott felmutatni.

Így múlik el a világ dicsősége…

Ami az említett Vincent-t illeti, ő elég későn kezdte a motorozást – Poggiali 14, ő már 21 éves volt, amikor bemutatkozott a legjobbak között –, és a nyolcadliteres világbajnoki címe (2002) után a KTM-hez igazolt, ahonnan év közben technikai problémák miatt távozott. A következő évben már a 250 köbcentisek táborát erősítette. Az erősítés túlzás az ő esetében, hiszen valamirevaló eredménye sem volt – s a francia nyúltenyésztő észrevétlenül távozott, pedig amikor világbajnokká koronázták, neki is jóval több bizalmat szavaztak.

Van, aki gyorsabban vette a lépcsőfokokat

Akadt, aki gyorsabban száguldott végig a lépcsőfokokon, mint Talmácsi – ez szinte természetes.

Az ausztrál Casey Stoner ugyanabban az évben (2001) mutatkozott be a világbajnokságon szabadkártyásként, amelyben a magyar pilóta első teljes évadját futotta. A Stoner család ekkorra már feladta korábbi életét Ausztráliában, s egy lakókocsival ingázott Anglia és Spanyolország között, hogy fiacskája a két legerősebb nemzeti bajnokságban próbálgathassa oroszlánkarmait, és a pályafutása kiteljesedhessen. Kockázatos vállalkozás volt, de bejött: Casey az otthoni dirt track sikerek után a gyorsaságimotoros-világbajnokságon is megállta a helyét.

A 250-esek között mutatkozott be, de az alighanem még túl korai volt számára (12. lett), úgyhogy két évadot eltöltött a nyolcadliteres mezőnyben (összetett 8., illetve 5. hely), s megelégedett azzal, hogy futamokat nyerjen, nem várt a nagy eredményre, ismét a negyedliterbe költözött. Egy évig koptatta ott az aszfaltot (alulmaradt Dani Pedrosával szemben a vb-csatában), s úgy ment fel a királykategóriába (2006), hogy a kisebbekben igazából nem domborított.

Ez nem zavarta, mint ahogy nem zavarta azokat sem, akik szerződtették: látták benne a tüzet, az elszántságot.

Huszonegy éves volt (2006), amikor bemutatkozott, s egy évvel később már őt ünnepelte a világ a királykategória új világbajnokaként.

Bizonyította, hogy így is lehet. Világbajnoki címek nélkül, egy-két év tapasztalatával a kisebb kategóriákból. Persze azért nem ez az általános, keveseknek adatik meg, hogy a MotoGP-ben bármilyen háttér nélkül gyári motorra üljenek.

Másoknak sem ment könnyen a beilleszkedés

Ha már Talmácsi hátterét és előrejutását figyeljük, mindenképp érdemes utánanézni, a mostani élmenők közül kinek hogyan kezdődött a királykategóriás szereplése, kinek milyen gyorsan sikerült megszoknia a jóval nagyobb motort, a nagyobb tempót és az egytől egyig kiváló motorosokból álló mezőnyt.

Mert tévedés ne essék, itt legalább tíz olyan pilóta van, aki bármikor képes a futamgyőzelemre.

De nézzük, ők hogyan kezdték.

Stoner pályafutása második viadalán már a pole pozícióból indulhatott (Katar), a harmadikon pedig felállhatott a dobogóra (2. hely, Törökország), ezzel szemben Rossinak ez csak a negyedik futamán sikerült, az elsőn elesett, a második-harmadikon a középmezőnyben végzett. Szóval neki sem ment könnyen, pedig ő előzőleg egy tanulóév után mindkét kiskategóriában világbajnoki címet szerzett.

De ugorjunk a mostani újoncokhoz. Niccolo Canepa jelenthet összehasonlítási alapot, de még ő sem igazán, hiszen tavaly egész évben MotoGP-motort tesztelt, tehát jóval több tapasztalata van, mint Talmának, aki az utóbbi két szabadedzésen már gyorsabb volt nála, szóval lehet félnivalója.

Aztán ott van Mika Kallio, a jelenlegi legjobb újonc, úgy, hogy hét versenyből hármat nem fejezett be, a nyolcadikon kézsérülése miatt nem is állt rajthoz. Ő is úgy igazolt a MotoGP-be (két negyedliteres év után), hogy előtte nem szerzett világbajnoki címet, ám a részeredményei nagyon biztatóak voltak, s emlékezhetünk, 2005-ben, amikor Talmácsi csapattársa volt, nem sokon múlt, hogy nem ő lett a világbajnok. Tavaly Alex De Angelisnek a hatodik versenyéig kellett várnia a jó eredményre (4. lett az Olasz Nagydíjon), a ráhangolódó időszakban kis túlzással háttal ült a motoron. A legnagyobbak között 2005 óta szereplő Toni Eliasnak sem volt könnyű a bemutatkozó éve: a legjobb helyezése hatodik volt (az utolsó előtti versenyen szerezte meg), addig azonban tízen belülre is csak elvétve került – mégis hősként ünnepelték, ugyanis a rendkívül erős mezőnyben az összes futamot sikerült befejeznie. Itt már ez is valami…

Ha már az újoncoknál tartunk, szót kell ejtenünk Takahasi Jukiról, aki az idén volt Talma csapattársa, de mindössze két verseny erejéig, utána ugyanis megváltak tőle – egyszerűen azért, mert nem hozta azokat az eredményeket, amelyeket elvártak tőle. Akárhogy is, ide nemcsak bekerülni nehéz, bent maradni legalább ugyanannyira.

A támogatói háttér elengedhetetlen

S ha már a bekerülésnél tartunk: kár lenne titkolni, a Mol támogatásának nagyon nagy szerepe volt abban, hogy Talmácsi idény közben csapatot talált, ráadásul a MotoGP-ben. (Meg persze a Honda versenyrészlegének, amely Talma mögött állt, hogy a menedzsere, Stefano Favaro kapcsolati tőkéjéről ne is beszéljünk…) Ám a többi pilóta esetében sem megy ez másként – gyakran a gyáriak is viszik magukkal támogatóikat az adott istállóhoz, a szatellitcsapatokhoz (mint amilyen a Scot-Honda) szerződők meg végképp.

Elég csak a legújabban felröppent pletykát felidézni, amely szerint a svájci Thomas Lüthi is a MotoGP-be tart. Amint főszponzora, a Caffe Latte cég értesült róla, hogy a Honda jövőre esetleg eggyel több motort készít fel a világbajnokságra, máris bejelentkezett, hogy megvenné Lüthinek. Aztán hogy Lorenzo is a Telefónica háttértámogatásával tart a Hondához.

S lehet ezen fanyalogni, de semmi értelme – a technikai sportok világában ez így természetes.

Ráadásul bármekkora összeget is ajánlottak, tehetségtelen pilótákat még sok pénz ellenében sem fogadtak be ebbe az elit körbe – elvégre itt mégiscsak a világ legjobb gyorsaságimotor-versenyzői teszik kockára az életüket két-három hetente…