Ízig-vérig culé lett belőle

2006. május 17-én a Stade de France-ban fogalmazódott meg az akkoriban az Arsenal ikonjának számító Thierry Henryban, hogy távoznia kellene a londoni elitalakulattól. Úgy fél tizenegy tájban a mindig parázsló párizsi éjszakában a norvég Terje Hauge lefújta a Barcelona–Arsenal BL-döntőt (2–1), és Henry kénytelen volt végignézni, amint az akkori ellenfél játékosai átveszik a trófeát. Azt, amit az övéi ugyanúgy megérdemeltek volna, hiszen még vezettek is Sol Campbell fejesével, annak ellenére, hogy kapusukat, Jens Lehmannt a 18. percben kiállították.

„A sírás környékezett, amikor láttam, hogy Carles Puyol felemeli a trófeát. Alig tudtam uralkodni magamon, azt szerettem volna, ha megnyílik a föld, és én gyorsan eltűnhetek a világ szeme elől. Azt az érzést nem kívánom senkinek” – emlékezett az elvesztett fináléra Henry, aki akkor sem volt teljesen egészséges, és a következő szezonban is sérülések gyötörték. Magánélete is válságba jutott.

Amikor 2007 nyarán elfogadta a Barcelona ajánlatát – világsztárhoz képest meglehetősen jutányos áron, 16 millió fontért tette át székhelyét Katalóniába –, már nem jött vele a családja, 2008-ban elvált fotómodell feleségétől. Hogy a szőke szépasszony nem követte urát a ködös Angliából a napfényes spanyol tengerpartra, az még nem zavarta a csatárt. Ám hogy kétéves Téa lányuk az anyjával maradt, már nehezen dolgozta fel minden Arsenal-drukker „Titije”.

„Nyolc hónap alatt mindössze ötször láttam a lányomat, s ez rettenetesen megviselt. Nem tudtam a futballra koncentrálni” – ezt már tavaly nyáron nyilatkozta Henry az újságíróknak, akik arról faggatták, miért nem ment neki a játék első barcelonai szezonjában. A kritikusoknak legyen mondva, rúgott a bajnokságban 12 gólt és adott kilenc gólpasszt – olyan Barcelonában, amely körvonalaiban sem idézte az ideit. Nyáron aztán érkezett Pep Guardiola, aki rendet rakott az öltözőben, és nagyon bízott Henryban.

„Volt idő, amikor abba akartam hagyni, el akartam menni. Pep volt az, aki tartotta bennem a lelket, és biztatott. Azt mondta, olyan csapatot épít, amelynek reális esélye lesz megnyerni a Bajnokok Ligáját. Tartotta a szavát” – dicsérte edzőjét a csatár, aki abban a bizonyos nem túl sikeres 2007–2008-as idényben, a Litvánia elleni Eb-selejtezőn azért csak-csak megdöntötte Michel Platini gólrekordját a francia válogatottban.

Barcelonában pedig összeállt az álomcsatársor, amelyhez foghatót a közelmúltban nem nagyon látott a világ. Minden sorozatot figyelembe véve a Messi, Eto’o, Henry triumvirátus pontosan száz gólt lőtt (a Barcelona 159-ig jutott)! Úgy, hogy szemet gyönyörködtetően futballozva, klub- és spanyol rekordok sorát adta át a múltnak Guardiola gárdája. A bal szélen a magánéletét rendező, kiegyensúlyozott, újra az Arsenalban megcsodált eleganciájában tündöklő, sikeréhes Thierry Henryval!

„Nem találok szavakat arra, amit ebben a szezonban elértünk. Volt hitünk és ambíciónk megvalósítani álmainkat. Ehhez Pep kitalálta a legmegfelelőbb csapatszerkezetet, és minden egyes játékostársam végig csak a győzelemre koncentrált. A közönségünk pedig káprázatosan viselkedett. Amikor Rómából hazaérkezve, kezünkben a BL-trófeával százezrek előtt buszoztunk Barcelonában, majd a Camp Nouban mindenki szólt a rajongókhoz, én csak annyit tudtam mondani: igazi culé, Barcelona-drukker vált belőlem. Ez tényleg több, mint egyszerű klub! Igazán büszkék lehetünk arra, amit együtt véghezvittünk. Triplázni még egyetlen spanyol klubnak sem sikerült. Bevonultunk a történelembe!” – magasztalta Henry a klubját, amelyben beteljesültek álmai.