Nézők rohantak a pályára!

Ha valaki a tizedik fordulót, egyúttal a Supka Attila, Csank János edzőcserét követően azzal kábítja az akkor tizenharmadik helyen szerénykedő Zalaegerszeg híveit, hogy április első harmadában már felkapaszkodhat a dobogóra a csapat, alighanem valamennyi drukker azt javasolta volna: mihamarabb keresse fel kezelőorvosát, sőt még a gyógyszerészét is, de sok reményt ne fűzzön a vizithez, hiszen ez nem autósport, itt egy hiányzó kereket nem egyszerű pótolni… Aztán tessék: eljött április nyolcadika, és a ZTE csupán azért nem harmadikként fogadta a Debrecent, mert a dobogó alsó fokán álló Vasasnál egy győzelemmel kevesebbet jegyzett. Igaz, egy meccsel is, hiszen a párharc eredeti időpontjában, február 20-án a téli olimpia jó néhány versenyszámát megrendezhették volna a hóval borított pályán, ám futballmérkőzést semmiképp. Más kérdés, hogy másfél hónappal később sem tűnt ideálisnak a talaj: annyi göröngy csúfította, hogy a játékosok jobban jártak volna, ha testi épségüket szem előtt tartva stoplis cipő helyett túrabakancsot húznak…

Volt abban valami megkapó, hogy nem Manchester United-, Bayern München- vagy éppen Inter-, hanem ZTE-dresszben feszítő kisgyerekek toporogtak a bejáratnál, míg egy szerelmes pár két tagja addig töprengett azon, hogy ki lesz az Egerszeg következő ellenfele, amíg két szotyola elropogtatása közben a hölgy rá nem vágta, hogy a Paks…

A megható pedig az volt, ahogy a zalaegerszegi és a debreceni szurkolók együtt emlékeztek meg a két klub néhai mesteréről, a tavaly elhunyt Garamvölgyi Lajosról. Az amennyire sikeres, annyira közkedvelt szakember április nyolcadikán lett volna ötvenhét esztendős – ha valakinek, az ő tiszteletére méltán zúgott a vastaps.

Az újabb érzelemnyilvánításra harminckét percet kellett várni: bő fél órája zajlott a mérkőzés, amikor Illés Gyula akkora gólt lőtt, hogy azzal egyrészt mérhetetlen boldogságot szerzett a hazai publikumnak, másrészt örökre elhallgattatta azokat, akik abban kételkedtek, volt-e értelme őt Baktalórántházáról szerződtetni. Az első félidő hátralévő része mégsem a remekül futballozó zalaegerszegi középpályásról, hanem a vendégek balhátvédjéről, Leandróról szólt, akiről előbb épphogy a debreceni kapu mellé pattant – Illés Gyula beadása után… – a labda, s aki a 39. percben – immár a másik kapu előtt – úgy tekert középre, hogy Dudutól az lett volna a bravúr, ha nem értékesíti a ziccert. A feltételes módból kiderül, hogy értékesítette, így a második játékrészben gyakorlatilag minden kezdődhetett elölről.

És a forgatókönyv mintha ugyanaz lett volna: némi