Le a hentesekkel!

2009. március 21-én a Szeged vízilabdacsapata 8–5-re legyőzte a Szintez Kazanyt, s bejutott a LEN-kupa döntőjébe. „Titkon ebben reménykedtem. A mérkőzésen végig volt tartása a csapatnak” – nyilatkozta Kásás Zoltán edző, ami – dicséret a javából.

Az előzmények ismeretében mindenképpen.

Az elmúlt esztendő szep-temberében, egy bajnokság előtti felkészülési tornán a mesteredző ugyanis még arról beszélt, hogy a csapatánál „Edzeni kell a fegyelmet”. Novemberben keserűen állapította meg, hogy az együttese nagyon ért ahhoz, miként verje meg saját magát, decemberben pedig egy kellemetlen hazai vereség (a Pécs ellen: 7–8) után kifakadt: „Egyszerűen nem tudom, mi van a fejekben… Borzalmas látni, hogy mást csinálnak a játékosok, mint amit mondok nekik. Vicc, hogy még négy méterről sem tudunk gólt dobni. Minden lövésünk laposan megy, pedig hónapok óta kérem, hogy ezt ne csináljuk. Őrjítő, hogy milyen helyzeteket hagyunk ki! Betojva, önbizalom nélkül nem lehet vízilabdázni…! Katasztrófa…!”

Ehhez képest a kupadöntőbe kerülés óriási előrelépés, az edzői dicséret pedig a lehető legnagyobb elismerés.

Főként, ha az edzőt Kásás Zoltánnak hívják, aki úgy irtózik a mellébeszéléstől, mint az ördög a tömjénfüsttől. Vagy attól, hogy úgymond fényezze magát. Nála ez nem szerep, nem póz. „A reflektorfény nem érdekel. El nem húzódok előle, de nem is keresem” – mondta, amikor 2004-ben (nem mellesleg: az Athénban győztes válogatott edzőjeként) Hódmezővásárhelyen vállalt munkát. A Kazany elleni siker után sem beszélt a saját szerepéről, csak annyit jegyzett meg csendesen, hogy az áttörést korábbra, januárra várta.

Pedig ha valaki, ő aztán tudja, hogy az idő a legnagyobb kincs az edzői munkában. Mielőtt az elmúlt nyáron szerződést hosszabbított volna Szegeden, így beszélt: „Elmúltam hatvanéves. Rám férne már egy olyan csapat, amellyel hosszú távra terveznek. Jelenleg azonban erre van a legkevesebb esély. A mai világban mindenki azonnali eredményt akar. Ezt meg is értem, de azt hiszem, az én álláspontom is elfogadható.” Hozzátartozik mindehhez, amit akkor mondott, amikor 2008 tavaszán – egyelőre csak átmenetileg – Szegedre érkezett: „Sok sót megettem már a szakmában, de a szívemből döntök – még mindig.”

Nos, végül három esztendőre hosszabbított Szegeden a nyáron, azaz enyhén szólva is elfogadhatónak tartották az álláspontját.

Persze a szegediek tudták, ki mellett teszik le a voksukat. Mert igaz ugyan, hogy Kásás Zoltán nem keresi a reflektorfényt, viszont kiérdemelte. Játékosként világbajnok volt (1973, Belgrád), edzőként pedig Óbecsén és Athénban egyaránt a legnagyobb elismeréssel emlegetik, köszönhetően annak, hogy a Becsejt és az Olympiakoszt egyaránt Európa trónjára emelte.

A póló a mindene. Meg az értelmes feladat. Ezért volt természetes, hogy Európa-szerte jegyzett szakemberként is magától értetődőnek tartotta, hogy Kemény Dénes szövetségi kapitányt edzőként segítse a válogatottnál. A bizalom kölcsönös, nem csupán a szakma, hanem a közös (játékos)múlt is márványkeménységűvé teszi; annak idején Tatabányán szerepeltek egy csapatban. Ott, ahol: „Tamás fiam az uszoda kismedencéjében tanulgatott úszni, és bizony, akkor még én sem gondoltam, hogy mindent elér, amit egy vízilabdázó elérhet.”

Nem egyszerű lecke, ha apa és fia egyazon szakmában igyekszik az egyről a kettőre jutni. A sportban különösen, az uszoda zárt világában még inkább. Esetükben jellemző, hogy nem „a Kásás Zoli fia” vagy „a Kásás Tomi papája” megy le az uszodába, hanem Kásás Zoltán mesteredző és Kásás Tamás háromszoros olimpiai bajnok.

„Tamás már kiskorában sem szerette, ha ott állok az edzésen, és nézem őt. Nem volt ez másképpen a válogatottban sem, ezért hat éven át nem utaztam el sehová a csapattal, itthon segítettem a kapitánynak, és kész. Még Sydneybe, az olimpiára is egyedül mentem ki, a 2003-as kranji Európa-bajnokság volt az első esemény, amelyen a küldöttség tagja voltam” – mondja az apa, aki tiszteletben tartja a gyerek „jogait”, elfogadja őt olyannak, amilyen. „Tamás zárkózott ember, nem tartottam fontosnak, hogy megkérdezzem tőle, miért zavarom” – magyarázza meg, hogy miért nem volt köztük egy hosszabb beszélgetés a témáról, majd egy minden szülő által megszívlelendő axiómával szolgál: „Az ember a gyerekét nem azért szereti, mert ilyen, olyan vagy amolyan, hanem azért, mert a gyereke.”

Tizenkét esztendőn át (a nagy tornákat kijelölve határul, a sevillai Európa-bajnokságtól a pekingi olimpiá-ig) szolgálta a válogatottat, amelynek titkát a játékosok fantasztikus gondolkodásmódjában látja, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy testben és lélekben egyaránt keményen megfeleljenek a követelményeknek. Ez a csak a sikert elfogadó mentalitás Kásás Zoltán szerint abból is eredhet, hogy a játékosok úgy lettek felnőtt válogatottak, hogy a hasonló korúakból álló más nemzetek csapatait korábban mindig legyőzték.

Könnyű dolguk nem volt (nincs), mert olyan világban tűntek ki tehetségükkel, amelyben nem feltétlenül érvényesül a tudás. „Manapság egy bivalyerős, jól úszó »hentes és mészáros« büntetés nélkül lefoghatja a legnagyobb klasszisokat. Ez zavar a legjobban” – fogalmazza meg véleményét a bíráskodásról (esetenként Gianni Lonzi úrnak, a nemzetközi póló nagy hatalmú urának is). Nem alaptalanul, hiszen játékvezetői vizsgája van, sőt régebben sokat bíráskodott.

Igaz, kilógott a sorból, egykori klasszis pólósként leginkább a játék szellemére figyelt. „Volt olyan meccs, hogy a kollégám hét, én csupán egy játékost állítottam ki” – emlékezik. Filozófiája sajnos nem jellemző a pólóbírókra, azt vallja ugyanis, hogy „az edző, ha kell, az edzéseken is ezer fokon izzik, őrjöng, ezért joggal várhatja el, hogy ne vezessék el a meccsét, ne tegyék tönkre a munkáját.”

Peking után bejelentette, hogy ha Kemény Dénes távozik a válogatott éléről, ő is abbahagyja. Kemény kapitány maradt, Kásás mégis befejezte. „A szegedi feladat teljes embert kíván – indokol. – Képtelenség folyamatosan rohangálni a Tisza és a Duna partja között. Dénessel megbeszéltük, hogy ha szüksége van rám, a bajnokság befejezése után, hív, én pedig megyek – minden ellenszolgáltatás nélkül, barátságból.”

Ami nagy (ha nem a legnagyobb) kötés, még akkor is, ha a mai (sport)világban már lejárt lemezként beszélnek az őszinte, nem a marketing megkívánta az érzelmekről. Igaz, azt se vallják sokan, ami Kásás Zoltán ars poeticájának tekinthető: „A profizmus nem a zsebekben, hanem a fejekben keresendő…”