Zöldfülű példakép

Több százan fagyoskodtak a csarnok előtt. Egyszerűen képtelenek voltak betelni az ünnepléssel. A Sopron hatalmas bravúrt végrehajtva bejutott az Euroliga final fourjába a francia Bourges elleni párharc második meccsét is megnyerve. A szurkolók nem akartak hazamenni, még látni akarták a csarnokból egyenként kiszállingózó hősöket, s megpillantva őket minden alkalommal ovációba kezdtek.

Sokat tanult a legendás Bubutól, Balogh Judittól

A legnagyobb hangzavart egy fiatal lány felbukkanása keltette. A tömeg ütemesen skandálta a nevét, ő pedig kedvesen mosolyogva és integetve fogadta a felé áradó szeretetet.

„Kimondhatatlanul jó érzés. Olykor a meccsek alatt is kiabálják a nevemet, és ez mindig feldob. Hogy sztár lennék? Nem is tudom… Szerintem attól még messze vagyok, de a szeretetet pontosan érzem.”

Honti Kata még csak 21 éves, mások zöldfülűként ilyenkor kezdenek el nevet szerezni maguknak. Ő viszont már hetedik éve tagja a csapatnak, amelynek zsenge kora ellenére egyik legrutinosabb játékosa. Akkor tette be először a felnőttek közé Farkas Sándor, az akkori edző, amikor még ott kosarazott Balogh Judit is, aki máig a sportág és a város legendája. Vele játszani, egy levegőt szívni óriási élmény volt, és a mindössze 14 éves kislány rengeteget tanulhatott tőle.

Szemlátomást sima, göröngyöktől mentes úton haladt a ma sikerei felé, ráadásul génjei is arra késztették, hogy kosárlabdázzon. Édesapja, Honti István többszörös válogatott játékos volt, Sopron sportéletének meghatározó alakja. Édesanyja, Philippovits Anna neve is a parkettről ismerős: sokáig kosarazott a Ganz-Mávagban, majd a Soproni Postásban.

„A szüleim elváltak, és édesapám csak kamaszkorom derekán kezdett el szerepet játszani az életemben. Akik régen is ismerték, azt mondják, az ő mozgását látják viszont, amikor játszom. Sajnos éppen akkor hunyt el tavaly februárban, fiatalon, ötvenkét évesen, amikor jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Nagyon nehezen tettem túl magamat az elvesztésén.”

Így aztán Honti Katát inkább az anyai példa ösztökélte, ám meglepő módon cseppet sem volt egyértelmű, hogy szülei sportágában köt ki. Még nem járt iskolába, amikor tornázni kezdett. Ennek oka mosolyt fakasztó: a kis Katának görbék voltak a lábai, anyukája szerint akár egy kosárlabdát is át lehetett volna közöttük gurítani alapállásban, és úgy vélte, a torna a legmegfelelőbb választás, hogy mégiscsak legyen a lánynak valamilyen formája…

Natália Hejková dobta be a mély vízbe

Végül mégis a kosárlabda, a már említett anyai példa győzött. A tornában egyre több olyan elemet kellett gyakorolni, amely kihívás helyett inkább félelmet keltett Katában, a kosárpályán viszont rendszeresen látta edzeni és játszani édesanyját, és amikor negyedikes volt az iskolában, át is nyergelt a város minicsapatába.

Innen aztán tényleg egyenesen vezetett az útja felfelé. Mint már szó esett róla, négy évvel később a felnőttek között találta magát. Eleinte nem sok vizet zavart, csak a nagyon sima meccseken lépett pályára, ám amikor a klub elküldte Iveta Bielikovát, az addigi első számú irányítót, Natália Hejková edző bedobta a mély vízbe a kamasz Honti Katát. Furcsa módon a legtöbb bírálatot önzetlensége miatt kapta: mindenki azzal nyaggatta, hogy ne csak kiszolgálni akarjon, próbáljon bátrabban pontokat is szerezni.

Tisztában van azzal, hogy sokat várnak tőle

„Ehhez a bátorsághoz érnem kellett. Fiatal voltam, körülöttem csupa jobb kosarast láttam, és féltem a hibázástól, nem akartam elrontani a többiek munkáját. Nem mertem vállalni a dobás kockázatát, ám ahogy teltek az évek, ez fokozatosan megváltozott. Ma már nincs ilyen gondom, sőt nem is lehet, hiszen a csapat egyik legrutinosabb játékosa lettem, kulcsember, muszáj vállalkoznom. Tudom, még ma is fiatal vagyok, de cseppet sem jelent terhet, hogy már sokat várnak tőlem a társak és a szurkolók is. Ennek az együttesnek éppen a felszabadultság az egyik legnagyobb erénye, örülünk annak, amit elérünk, de senki sem tesz béklyót ránk elérhetetlen vagy elérhetetlennek tűnő célok megfogalmazásával.”

Magyarán: a Sopron úgy lett bajnok, majd védte meg címét, nyerte meg a Magyar Kupát, és jutott be Európa legjobb négy csapata közé, hogy ez egyáltalán nem volt kötelező.

Mint ahogy nem muszáj megnyernie a hónap végén a Magyar Kupát, április elején a final fourt, később pedig a bajnoki aranyat – a végeredményt majd meglátjuk…

És még valami.

„Meccsek után gyakran jönnek hozzánk a klubban kosarazó kislányok, kérik, írjuk alá a pólóikat, és beszélgetünk velük. Elmondják, mikor lesz meccsük, ha van időm, szívesen elmegyek megnézni őket, és ha mód nyílik rá, ott vagyok az edzéseiken is. Ilyenkor beállok közéjük dobálni, vagy én tartom meg az edzés végét, és ez nagyon sokat jelent nekik is meg nekem is. Úgy tudnak nézni ezek a gyerekek, hogy azt nehéz szavakba foglalni! Látom a szemükben a rajongást, és arra gondolok, néhányuknak talán én lehetek a példaképe, és egyszerűen nem okozhatok csalódást.”

Még ha neki is van igaza, és még nem nevezhető sztárnak, ezek a szavak is sejtetni engedik: nincs túl messze tőle.