A példaképpé válás útja

PIETSCH TIBORPIETSCH TIBOR
Vágólapra másolva!
2009.02.27. 02:01
Címkék
Egy kézilabdacsapat felkészülése optimális esetben egy sinusgörbéhez hasonlít, tudjuk meg Mocsai Lajostól, szabályos hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Marian Cozma tragikus elvesztése óta azonban ez a görbe irracionálisan kileng Veszprémben… A csapat, sőt a CSAPAT minden képzeletet felülmúló helytállására mégis van logikus magyarázat: a hit, a tisztesség és az érzelem elképesztő erőt mozgatott meg az immár minimum példaképnek tekinthető játékosokban.

„Nagyon nehéz volt…”

Mármint február 8-án este kimenni az Aréna előtt gyászoló ezrek elé, és…

„…átölelni Petre Cozmát, az édesapát, aki korábban ránk bízta a fiát – pörgeti vissza sokadszorra az idő kerekét Mocsai Lajos. – Életem egyik legnehezebb, legfájóbb pillanata volt. De abban a momentumban a román emberek is rádöbbenhettek, hogy mi, magyarok mennyire szerettük és tiszteltük Mariant. És akkor sikerült úgy megszólítani a szurkolókat, hogy a gyász olyan irányba fordult át, hogy rá egy hétre az Ademar León elleni mérkőzés edzői karrierem legnagyobb katarzisa volt.”

Addigra már egy ország, sőt kettő állt a csapat mögött, hiszen Románia éppúgy szorított a Veszprémnek, mint Magyarország. S a Veszprém nyert! Talán már akkor, amikor a tragédia másnapján egy erősítőteremben úgy határoztak a játékosok, hogy nem kérik a Bajnokok Ligája-találkozó halasztását, hanem pályára lépnek! Meghozták azt a döntést, amely kizárólag a legnagyobb (sport)emberek jellemzője.

Nem vettek igénybe külső segítséget

„Teljes mértékben egyetértettem velük – eleveníti fel a két és fél héttel ezelőtti tanácskozást a szakember. – Ahogy kimondták, hogy játszanak, azonosultak a céllal: Marian emlékéért, illetve súlyosan megsebesített társaikért, Zsarko Sesumért és Ivan Pesicért küzdeni. Igaz, óriási rizikó volt ebben, hiszen akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem találjuk el egymást a labdával. Ha mindenki a saját sebét nyalogatta volna, szétszednek minket a spanyolok. De nem így történt! Bár felvetődött, hogy nem kellene-e igénybe vennünk pszichológus segítségét, úgy döntöttünk, a problémákat magunk között oldjuk meg. S ezek a fantasztikus játékosok – csodálatos családi háttérrel, valamint a klubvezetőséggel a hátuk mögött – meg is oldották a feladatot. Még úgy is, hogy az első hét borzasztóan nehéz volt, a León elleni meccsre mindössze hat edzéssel tudtunk készülni… Ugyanakkor az az akarat, a tűz és az ambíció, ami ebben a társaságban lakozik, rengeteget jelentett és jelent – s jelenthet a folytatásban.”

Aki február 15-én látta a Veszprémet, leírhatatlan élménnyel (ha e helyütt szabad az élmény kifejezést használni…) gazdagodott. Az összecsapást megelőző napokban rémálomszerű világban élő játékosok egyik pillanatról a másikra visszazökkentek a valóságba. Legtöbben közülük szó szerint szembenéztek a halállal, mégis képesek voltak arra, hogy életük talán legnagyobb győzelmét arassák. A 28–26-os diadallal bizonyítottak – Mariannak, maguknak és mindnyájunknak. És persze bizonyították a társadalom orvul támadó szennyeinek: őket nem lehet padlóra küldeni!

Érzelmi és szakmai töltetből táplálkoznak

„Belső tartásuk és fogadalmuk olyan erőt kölcsönöz a játékosoknak, hogy azzal semmi sem vetekedhet – magyarázza Mocsai Lajos. – Megfogadták ugyanis, hogy minden mérkőzést a társuk iránti együttérzésnek szentelnek. Teszem hozzá, nemcsak Marian emlékét érezzük magunk között, hanem a jelenlétét is! Ha az edzésen belöbbölünk egy labdát a beállós pozíciójába, szinte keressük, hogy hol van a mi óriásunk… A hiánya kézzelfogható… Érte kézilabdázunk!”

De hogyan! Aki azt hitte, hogy a León elleni szenzációs siker felülmúlhatatlan, tévedett: múlt vasárnap a Montpellier otthonában nyert az MKB. Igaz, a vendéglátók a maguk módján motiválták a veszprémieket: a találkozó előtt meglehetősen lekezelően nyilatkoztak riválisukról. Több sem kellett Mocsai Lajosnak, az ezen a szinten kissé érthetetlen megjegyzéseket felvéste a táblára, hadd lássák a fiúk, miként vélekedik róluk az ellen. A vége ismert: úgy győzött 30–24-re a magyar aranyérmes, hogy a végeredmény a három „friss” világbajnokot felvonultató Montpellier-re nézve volt hízelgő. Módosult is íziben a házigazdák véleménye, utólag már azt hangoztatták, hogy a magyarok a végső győzelemre is esélyesek…

„Franciaországi sikerünkben már nemcsak az érzelmi töltet, a szakmai felkészülés is szerepet játszott – világított rá a csodaszámba menő meccsnyerés hátterére a mester. – Amit előzőleg kértem a játékosoktól, visszakaptam a mérkőzésen. S lám, újfent kiderült, hogy ez a csapat olyan közösséget alkot, ami nagyon ritka. A sport pozitív ereje pedig ismét megmutatkozott: hatalmas testi és lelki küzdelem árán a fiúk bámulatosan teljesítettek. Ha van útja a példaképpé válásnak, ez az.”

Az arcok, a nem is olyan rég még leírhatatlan fájdalmat tükröző arcok mintha kisimultak volna valamelyest. Nézzük a hétközi edzést, és örömmel fedezünk fel néhány mosolyt. Ha nem is a viccelődés jegyében zajlik a foglalkozás, időnként már egy-egy poén is elhangzik – tréfát egyedül Dejan Perics nem ismer: a csapat kapitánya kis híján kettétöri a lécet, amikor gólt kap, úgy szidja magát, hogy monológját hallva még John McEnroe is elpirulna…

„Dejan óriási segítséget jelentett nekem az elmúlt hetekben, csakúgy, mint a kollégáim, továbbá Eklemovics Nikola és Pérez Carlos – halljuk az alighanem példa nélküli talpra állás legfontosabb láncszemétől, Mocsai Lajostól. – De… Igazságtalanság lenne a részemről bárkit is külön kiemelni, mert az, hogy idáig jutottunk, mindannyiunk sikere. A tisztesség és a tiszta lélek győzelme. S ezt mindenkinek köszönöm!”

Ami a fenti „idáig jutottunkat” illeti, a képlet egyszerű: ha Iváncsik Gergőék a hátralevő két BL-középdöntőjükön két pontot szereznek, a legjobb nyolc közé kerülnek. Szombaton az Ademar látogatását viszonozzák, egy hétre rá a Montpellier-t fogadják – aztán pedig, remélhetőleg, a gratulációkat.

„Állítom, a legnehezebb összecsapás most következik – figyelmeztet a szakvezető. – A héten igyekeztünk olyan munkát végezni, ami méltó ehhez a nagy meccshez. Merthogy nagy meccset akarunk játszani, és feltett szándékunk, hogy – az ilyenkor menetrendszerűen előjövő kisebb sérülések ellenére – megint győzünk. Elérhető a továbbjutás, ám nem szabad arra gondolni, hogy már megvan. Ezen a szinten bárki bárkit bárhol megverhet, a pillanatnyi sportforma dönt el egy-egy találkozót. Ám ezt a Veszprémet sehol sem lesz egyszerű legyőzni!”

A sport feloldotta a diszkriminációt

Többek között azért sem, mert kijelenthető: egyik vetélytársának sincs olyan motivációs bázisa, mint az MKB-nek. A Mocsai Lajos által nemegyszer hangoztatott, ráadásul a tekintetekről leolvasható hit olyan pillanatokban segíthet az együttesen, amikor más már megrogyna. A sors kegyetlensége, hogy egy értelmetlenül elvett emberi élet kellett ahhoz, hogy ez felszínre törjön…

„Bármily fájó, egy huszonhat éves fiatalember halála után nyert újra bizonyságot az a tény, hogy a diszkriminációt legjobban a sport oldja fel – állapítja meg a szakember. – Marian temetésére úgy utaztunk el Bukarestbe, hogy nem tudtuk, milyen reakciót vált ki a jelenlétünk a románokból, de amikor tízezren tapsoltak minket, kiderült: a sportnak a mai napig olyan ereje van, mint talán semmi másnak. Ezért is küzdünk Marianért, illetve Zsarkóért és Ivanért. Megnyugvással tölt el, hogy tudom, erkölcsileg nagyon erős az együttes. Bárhol dolgoztam korábban, mindig nagy hangsúlyt fektettem a morális felkészítésre, de ilyen erőt még egyik együttesemben sem éreztem. Szeretem ezt a csapatot!”

Különösebb kockázat nélkül fűzhetjük hozzá: nincs ezzel egyedül.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik