Két infúzió között is bement dolgozni

Miért volt szükség az operációra?Miért volt szükség az operációra?

Még fiatal tornászként elszálltam egy óriáskörből, és az akkori szőnyegek keményebbek voltak a maiaknál… Vagyis régi keletű a probléma. A harmadik, negyedik, ötödik csigolya közötti porcok sérültek meg, és az elmúlt évben erősödtek fel anynyira a fájdalmaim, hogy már nem halogathattam a beavatkozást. Ha nem rendeztek volna olimpiát, rég kés alá feküdtem volna – de rendeztek, így valósággal végigszenvedtem a pekingi játékokat.

Tudván, cirka fél évet mindig külföldön tölt, nem kívánhatott rosszabbat magának, mint az ágyhoz kötöttséget. Hogy bírta ki?

Kisebb megszakításokkal tíz hetet feküdtem kórházban, de amikor már képes voltam rá, a kórteremben elkezdtem dolgozni. Később az is előfordult, hogy kanüllel a kezemben, két infúzió között jöttem be az IWF-irodába, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyek-vegyek valamit.

Betöltve a hetvenet, nem gondolt arra, hogy vissza kellene fognia a tempót?

Nem állok le. A pezsgés, az aktív munka tart életben. Azt szoktam mondani, hogy az életvitelem egy óraszerkezet, amely azonnal meghibásodik, megáll, ha csak egy apró fogaskerék is kiesik belőle. Ezt pedig nem akarom. A műtétet azért is időzítettem így, mert március harmincegyedikén és április elsején Madridban tartja tisztújító kongresszusát az IWF, ahol ott kell lennem.

Már csak azért is, mert újra elnöknek jelölteti magát. Tényleg, lesz riválisa? Csak azért kérdezem, mert kétezer decemberében Athénban és négy esztendeje Isztambulban sem akadt.

Egyedüli jelölt vagyok, ugyanakkor egy picit kiigazítanám. Elődöm, Gottfried Schödl végül valóban visszalépett Athénban, de az uruguayi elnökaspiráns nem. Más kérdés, hogy a választás előtti felszólalások valóban azt tükrözték, hogy rám voksolnak a tagok. Így is történt.

Mégis hogy csinálja, hogy nem akad egyetlen kihívója sem?

Most mit mondjak? Nem akarok szerénytelennek tűnni, de valószínűleg úgy ítélik meg, hogy nincs esélyük a posztra. Hozzátenném, rengeteg munka van mögöttem, máskülönben nem beszélhetnénk erről.

Egy utószületésnapi ajándékban biztos lehet: harmadszor is megválasztják elnöknek. De hogy megint érzelmi húrokat pengessünk: ünnepként fogja fel az évfordulót, vagy inkább elmereng, és sopánkodik, hogy elszaladt az idő?

Bármennyire is a munka bolondja vagyok, meg kell állni egy kicsit. Ha visszagondolok, annak örülök, hogy tulajdonképpen az első munkahelyemen vagyok: a sportban. Miután végeztem, fél évig tanítottam egy XVIII. kerületi középiskolában, aztán az OTSH-ba kerültem. Ezt példaképemnek, Csanádi Árpádnak, az OTSH akkori elnökhelyettesének és Páder János osztályvezetőnek köszönhetem. Harmadmagammal verseny- és módszertani kérdésekkel foglalkoztunk, én kaptam meg a birkózást, a cselgáncsot, az ökölvívást, a súlyemelést és a vívást.

Vagyis így kapcsolódott össze az élete a súlyemeléssel…

…igen, de hadd meséljek egy kicsit Papp Laciról! Miután profi pályafutása befejezésére kényszerítették, felvetettem, hogy be kellene kapcsolni őt a szakmai munkába. Csanádi Árpád rábólintott, azzal a kitétellel, hogy – miután nem volt edzői képesítése – szerezni kellene neki segédedzői papírt, hogy dolgozhassan. Az ügy végül megoldódott. Ha jól emlékszem, hatvanhétben a bokszolók a római Ebre készültek, és levittük Papp Lacit az edzőtáborba. Kajdi Jani kesztyűzött vele, és becsülettel el is találta – erre a szövetségi kapitány, a legendás Adler Zsigmond gyorsan közéjük állt, mielőtt komolyabb meccs kerekedett volna a baráti találkozóból.

Már huszonkilenc évesen a magyar súlyemelők főtitkári székében találta magát. Mi maradt meg leginkább abból az időből?

Hát, érdekes helyzetben kerültem oda. A súlyemelőcsapat két részre oszlott: az egyik társaságban például Földi Imre, Veres Győző, Nemessányi Árpád, a másikban Tóth Géza, Nagy Róbert és mások. Az előbbit Orvos András, az utóbbit Horváth József készítette fel, a két csoport rivalizált egymással, tulajdonképpen egymás ellen versenyzett a viadalokon. Hatvankilencben aztán egyesült a két csapat, és Orvos András irányításával egységes válogatott alakult ki.

Ott bábáskodott a kontinentális súlyemelő-szövetségek alapításánál, de leginkább azzal robbantott, hogy 1976-ban megválasztották a nemzetközi szövetség főtitkárának.

Valóban emlékezetes esemény, hiszen az olimpia kezdete előtt két nappal történt, és Beckl Sándor OTSH-elnök úgy nyilatkozott, hogy az én sikerem a magyar csapat első olimpiai aranyérme Montrealban. Elődömmel, Oscar State-tel szemben voksoltak rám, és Gottfried Schödl elnök csak annyit mondott:

„Én majd ápolom a barátságokat, te meg dolgozz!” Na, onnantól kezdve csak azt láttam, hogy ő a reggeliknél asztalról asztalra vándorol, cigarettázik és beszélget.

IWF-elnökként, NOBtagként, a WADA elnökségi tagjaként, és még sorolhatnánk, a világ vezető politikusaival, egykori sportnagyságokkal találkozik. Mi a hozamuk ezeknek az alkalmaknak a szakmai eredményeken túl?

Erről eszembe jut, hogy annak idején sebésznek készültem, és három évig dolgoztam a szívsebészeti klinikán, a Városmajor utcában, valamint az egyetem anatómiai intézetében is rendre megfordultam. A tanársegéd, pingpongos lévén, körbeutazta a világot, míg a professzor azon sopánkodott, hogy nincs alkalma eljutni külföldi kongreszszusra. Már csak ezért is fantasztikus a sport, amely meggyőződésem szerint az országok közötti kapcsolatok építője, segítője és ápolója. Büszke vagyok, hogy tehetek valamit az országért, a magyarokért.