Száguldáson innen és túl

Elképesztően sok ver senyt zsúfolt az idei naptárába. Hogy bírta? Elképesztően sok ver senyt zsúfolt az idei naptárába. Hogy bírta?

Azután, hogy terrorfenyegetettség miatt elmaradt a Dakarrali, valóban abnormálisnak tűnő versenynaptárt állítottunk össze magunknak: egyrészt mert nagy űrt hagyott az elmaradt sivatagi viadal, másrészt mert a támogatókat is szerettük volna kiszolgálni. Ezeknek a viadaloknak egy része tereprali volt, a másik pályaverseny – hazai és nemzetközi egyaránt. Aztán elkezdődött a szezon, és menet közben észre sem vettem, mi történik. Automatikusan jöttek a kilométerek, majd szerencsére az eredmények is. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk, és mostanra azt mondhatom: olyan az autóm, mintha a kasztni, a kerekek a meghosszabbított végtagjaim lennének. Persze ehhez jó néhány hónapnak kellett eltelnie.

Ezek után furcsa lehetett, hogy a Dakar előtt egy hónappal már le kellett tenni a szerszámokat, hiszen hajóra rakták a versenyautókat.

Igen, elég faramuci helyzet volt, de ehhez igazítottuk a felkészülést. Az egész éves megpróbáltatások után sikerült

újjáépíteni és módosítani a versenyautót a tapasztalatoknak megfelelően. Új motort, új váltót, új futóműalkatrészeket kapott, és aktívabbá tettük a hűtésrendszert, mert extra meleget jósolnak a szervezők. Most már jöhet a puding próbája.

A mezőny az idén DélAmerikában száguld. Ez a Dakar ugyanaz a Dakar?

Igen is, meg nem is. Más földrészen zajlik, mint az eddigiek, de az, hogy maga a verseny nem megy el Dakarba, nem jelent újdonságot: az első teljesített Dakarom az egyiptomi Sarm es-Sejkben ért véget, nem is érintette Szenegált. A viadalt Párizs–Dakarként ismerte meg a világ, aztán maradt a Dakar, ami mára fogalommá vált, és nem a verseny célállomását jelöli. Az argentin viadal abból a szempontból extrém kihívás, hogy a mezőny nagy részének újdonság ez a terep, alig néhányan versenyeztek ezen a környéken, így szerintem kiegyenlítettebb lesz a küzdelem. Itt biztosan más a tevefű, másképp éles a szikla, másképp csúszik, de a terepralit éppen ez jellemzi – ez az egyetlen olyan autósport, amely nem tréningezett pályán zajlik. Az a lényege, hogy az ember megtanuljon alkalmazkodni a folyamatosan változó körülményekhez.

Fizikailag mennyire lesz megterhelő?

Mindenképp nagy kihívást jelent, egyrészt az időjárás miatt, hiszen ott nyár van, tartósan negyven fok fölötti hőmérséklet, és persze a magasság… Lesz egy négyezer méter fölötti átkelésünk az Andokon, ami teljesen szokatlan, és nemcsak az autókat, hanem az embereket is megviseli majd.

Fel lehet készülni erre?

Sohasem tudom azt mondani, hogy teljesnek érzek egy felkészülést, privát csapat lévén sohasem leszünk képesek úgy rákészülni egy versenyre, mint a gyáriak. Nekik teljesen mások az anyagi forrásaik, ők magaslati edzőtáborba mennek, annyit tesztelnek, amenynyit én összesen nem versenyzek. De nem panaszkodom: én is elmentem egy sivatagi tréningre Marokkóba, s nagyon hasznosnak éreztem abból a szempontból, hogy nem a verseny első napjaiban kell majd visszarázódni a dűnemászásba.

Ennyi év után lehet még tanulni?

Hát persze! Az év nagy előrelépése, hogy szinte csak gyors autókban ültem. A túraautónk gyors volt, a Formula–1-es autókról, amelyeket kipróbáltam, már nem is beszélve, és a Nissan Pickupunknak is gyári génjei vannak. Utóbbiban azt szeretem a legjobban, hogy ezzel az autóval ismeretlen terepen sokkal rövidebb időd van mindenre, mint bármilyen más géppel. És ebben a nagy pörgésben egyszer csak azon vettem észre magam, hogy megnyertük a magyar bajnokságot. Aztán én lettem az év autóversenyzője hazánkban, majd feltettük a kompra a versenygépet, és most várjuk, mit hoz a január.

Hogy érezte, mennyire feszegette az idén a határokat?

Sokkal gyorsabbak lettünk, mint korábban, mert a technika lehetőséget adott erre, a Dakar viszont nagy dilemma. A sprintversenyeken hatezres fordulatnál leugrasz a kuplungról, és nyomod a gázt, ahogy csak bírod, mert ötven-hatvan kilométer után beérsz a szervizbe, és a fiúk gondoskodnak az autóról. Ez a taktika azonban nem kifizetődő a világ leghosszabb terepraliversenyén, amelyen nem hatvan, hanem hatszázhatvanhat kilométeres szelektív szakasz is előfordul. Úgyhogy húzós, gyors tempót kell választani, amellyel még a ritmusból sem esel ki, és az autónak is jó.

Úgy tartja a mondás, nem is igazi autóversenyző, aki nem esett még nagyot. Egyetért ezzel?

Talán. Az mindenesetre biztos, hogy az esésekből sokat lehet tanulni. Az idei Közép-Európa-rali első napján például Dabas környékén buktunk. Kedvelem azt a pályát, szeretem a környéket – ennek megfelelően a rajt után úgy mentünk át a mezőnyön, mint kés a vajon. Előzgettünk, minden tökéletes volt. Aztán három kilométerrel a szakasz célja előtt megláttam az egyik gyári BMW hátulját – na akkor tényleg azt gondoltam, hogy a vízen is tudok járni. Majd nem sokkal később kikászálódtunk az árokból… Ott, azon a szakaszon már tényleg úgy gondoltam, ez az autó mindent kibír, sehol sem kell elvenni a gázt. De rá kellett jönnöm, hogy van, amit nem, és a fizika törvényeit sohasem szabad figyelmen kívül hagyni. Akkor rosszul érintett az esés, de utóbb nagyon hasznosnak bizonyult. Az utolsó helyről folytattuk a versenyt, és egy hétig száguldhattunk úgy, hogy nem volt értelme taktikázni. A végeredmény szempontjából az első nap elbuktunk mindent, úgyhogy gátlástalanul tréningezhettünk, ismerkedhettünk az autóval. A Nissan annyit kapott egy hét alatt, hogy alighanem visszakívánkozott a tervezőasztalra, de a hét végére bátran kijelenthettem: tudom, hol az autóm eleje és vége.

Ha már a versenyautóról volt szó: a kisfia érdeklődik már a kocsik iránt?

Imádja őket. Bármi jöhet, aminek kereke van – még ki kell találnom, hogyan beszélem majd le az autósportról, bár alighanem ezt a csatát már rég elbuktam. Egyébként be kell vallanom, az idei Dakar nagy kihívása lesz számomra, hogy az indulástól az érkezésig három hét telik el, csakhogy én a gyerek nélkül legfeljebb három napra vagyok hitelesítve, utána elvonási tüneteim támadnak. A legutóbbi Dakaron még pindurka volt, az idei, ugye, elmaradt, és most már két és fél éves, naponta fejlődik, és nagyon szereti őt az apukája.

Felvetődik a kérdés, felválthatja az egyik szerelem a másikat? Tudna a Dakar nélkül élni?

Sok minden nélkül meg tud lenni az ember, ha az élet rákényszeríti, sőt az elmúlt években is előfordult, hogy Dakar nélkül voltam, például 2006ban, amikor felrobbant a motor az autónkban, és Afrikába sem jutottunk át. De tudja, mit? Annál jobban szeretem a feleségemet és a családomat, hogy ne menjek el a Dakarra…

Hm…?

Akkor vagyok a legelviselhetetlenebb, ha a Dakar vége előtt hazajövök. Úgyhogy megvan az alibim. A családom lelki békéje miatt járok a Dakarra. ½