Még a Spitzen is túl

Nem szeretnék olyan klubhoz tartozni, amely a tagjává fogad. Nagyjából ilyesmit mondott Woody Allen, miközben az Annie Hall című filmben plutóniumfelhőn suhant át. Persze nincs mindig mindenben igaza Woody barátunknak. Mert ki ne szeretne a legjobbak közé tartozni. Ki ne örülne annak, ha mondjuk egy év végi értékelő cikkecskében odabiggyesztik a nevét az esztendő sztárjai, kiemelkedő versenyzői közé? Nagyjából erről lesz most szó. Azt persze illik megemlíteni kezdésként, hogy piszkosul rohannak az évek. Hol van már, amikor Zámbó Sanyi azt a felejthetetlen gólt lőtte Párizsban a franciáknak, és ugyancsak a múlt ködébe vész, amikor Zámbó Jimmy rövid tűzharcot vívott a szomszéd kakasával. Vágtatnak az évek, s a múló időt fotók, tárgyak, emlékek őrzik számunkra. Vajon mi marad meg bennünk 2008-ból?

A válság, a világot és a gondolatokat összekuszáló krízis mindenképpen.

S persze megannyi felejthetetlen pillanat. Például Gerard Lalanne esete, aki egy 260 lélekszámú francia falucska, Sarpourenx polgármestereként márciusban világgá kürtölte rendeletét, a temető megtelt, így a lakosságnak tilos meghalnia, különben súlyos szankciók várnak az ellenszegülőkre. Aztán jött egy felettébb romantikus hír Thaiföldről, ahol is egy heves asszonyka az első randin lőtte halántékon pisztollyal lovagját, s választotta a házasélet börtöne helyett a jóval vidámabb, izgalmasabb fegyházat. De itthon is zajlott az élet. Különleges kerékpárversenyt rendeztek: a Tour de Hongrie Balmazújvárosból indult, ám valaki Hajdúnánásnál ellopta az útirányjelző táblát, így a mezőny egyik fele rossz irányba ment, eltévedt, s a hirtelen fékezéstől nagyjából harmincan rohantak egymásba, törések, zúzódások jelezték a verseny komolyságát.

Persze hogy a sport volt az egyik legfontosabb téma. Igaz, ebben az évben nem ünnepelhettünk akkora klasszist, mint Éric Moussambani, aki Egyenlítői-Guinea színeiben indult a sydneyi olimpián 100 méter gyorson, s egészen káprázatos idővel, 1:52.72-vel ért célba, miközben már mozgósították a parti őrséget, a vízimentőket és az ausztrál város összes úszómesterét – nehogy a medencébe fulladjon. Vagy ott van kuriózumként Peter Buckley is, őt egyszerűen csak Profeszszornak nevezik a profi boksz világában, a mérlege csodálatra méltó, 300 meccséből 256 alkalommal szenvedett vereséget. A 39 éves angol bunyós e sok elagyabugyálás közepette mindössze tízszer fogott padlót, s ami ennél is szebb, az utolsó, 300. meccsét csak azért is megnyerte.

De ki volt a legjobb, a legklasszabb, a legfigyelemreméltóbb?

Persze hogy Michael Phelps. Pekingben nyolc aranyérmet nyert, amellyel megdöntötte a szintén amerikai Mark Spitz rekordját, aki ugye 1972-ben, Münchenben jutott hét első helyig. Phelps úrfira különben már nemcsak a rokonok, családtagok gondolhattak dagadó keblekkel, hanem az új barátnő is (a falatnyi fürdőruciban ez pontosan látszott...), és az úszófenoménról az olimpia óta újabb és újabb szaftos pletykák keringenek – irigyelhetjük őt rendesen. Szorosan mögötte Lewis Hamilton következik, aki legfiatalabb versenyzőként, nem egészen 23 évesen első színes bőrű indulóként lett F1-es világbajnok. S aki mély szerelembe esett egy világszép popdívával, s lassan már többet írnak róluk, mint a Beckham házaspárról.

A harmadik Cristiano Ronaldo.

Milliók kedvence, akinek a bokája szebben muzsikál a pályán, mint a londoni filharmonikusok, már csak azért is, mert ő manchesteri. Az biztos, hogy Cristiano nem olvas Milan Kundera- vagy Gabriel García Márquez-regényeket (előbbiről egy milánói, utóbbiról egy barcelonai futballcsapat juthat eszébe...), de mi annak idején Farkas Jancsit, a Vasas legendás csatárát sem azért szerettük, mert kiváló verselemzéseket készített. Ronaldóra eddig is azt mondták, hogy aranyifjú (ki ne lenne az a helyében...), ám ez mostantól hatványozottan igaz, hiszen az idén majdnem mindent megnyert. Az ő nőügyeivel most ne foglalkozzunk. Arról inkább írjon a hot! magazin. Egyébként lehet vitatkozni ezzel a listával.

Lehet csereberélni a sztárokat, lehet első helyre tenni mondjuk Rafael Nadalt, aki hosszú idő után megelőzte, lehagyta Roger Federert, aki mögött rekordot írva 160 hétig foglalta el a második helyet. S ha valaki úgy gondolja, hogy márpedig nála Valentino Rossi jobb, azon sem lehet vitatkozni. A Doktor becenévre hallgató motorversenyző immár nyolc világbajnoki címmel büszkélkedhet, és még azok is ismerik a nevét, akik álló helyzetben is leszédülnek a kerékpárról. Az utánozhatatlan fenomén.

És akkor mit mondjunk Overdose-ról?!

A magyar csodalóról. Sokan őt tartják a „legjobb magyar sportolónak”. És ha viccesen hangzik is ez, sok igazság van benne. Overdose tiszteletére mindenhol eljátsszák a magyar himnuszt, márpedig ahol ő megfordul, nagyokat nyerítve nyer. Verhetetlen paripa, aki megérdemelné, hogy hozzá méltó körülményeket biztosítsanak neki.

S jöjjön egy jamaicai sprinter, Usain Bolt, aki Pekingben három aranyat nyert a két sprinterszámban, no meg 4x100-as váltóban. Dinamitfiú széles mosollyal.

Mindenképpen a listára kívánkozik a spanyol futballválogatott, amely 2008-ban immár végérvényesen letörölte magáról a lúzer jelzőt. A derék hispánok ’64-ben megnyerték az Európa-kupát (éppen minket vertek meg az elődöntőben Madridban), hogy aztán utána elfelejtsék a győzelem ízét. Hiába játszottak klasszisok címeres mezben, a spanyol nemzeti csapat mindenhol elbukott. Most finom, technikás futballal nyertek Európa-bajnokságot.

De legyünk elfogultak. Sőt nem is elfogultság ez: a top 10-es listán igenis helye van a magyar jégkorong-, illetve vízilabda-válogatottnak is. Számunkra ők jelentik az igazi szenzációt 2008-ból.

No meg a váratlanul felbukkanó és tehénvásárláskor remekül felhasználható új 54 ezer forintos.