Pekingi potyautas

Amikor az álomból rémálom lett.

Június volt, banánérlelő meleg, s Benedek Dalma úgy gondolta, itt az idő. Eljött az ő pillanata, az ő nagy-nagy pillanata! Azt mondta magában, a szegedi Világkupán legyőzi Kovács Katalint, és máris mehet hátizsákot, Kína-térképet vásárolni, s készülhet az olimpiára. Nem így történt. Benedek vereséget szenvedett Kovácstól a Matyéren. De még nem volt veszve minden: Paksy Tímeával párosban, sőt négyes tagjaként egy másik egységben is eljuthatott volna Pekingbe. Ott is kudarcot vallott. Magyarország egyik legjobb kajakosa megdöbbentő módon nem tudta kiharcolni az olimpiai részvétel jogát.

Ott és akkor úgy tűnt, számára megállt az idő, s kifordult helyéből a világ.

Rosszullét kerülgette, és sokkhatás érte

„Visszagondolva azokra a napokra, nem is értem, hogyan sikerült túlélnem, ami velem, körülöttem történt – emlékezett vissza Benedek Dalma. – Talán nem is fogtam fel, milyen helyzetbe sodort az élet, egyszerűen sokkot kaptam. Nem túlzás… Mint valami gép, monoton módon tettem a dolgomat, olykor ettem, mert tudtam, hogy enni azért kell. De így is lefogytam majdnem öt kilót. Próbáltam nyugtatni magam, de újra és újra rosszullét kerülgetett. Gyerekkorom óta arra készültem, hogy olimpián versenyezzek, sőt olimpiát nyerjek. Megérdemeltem volna, hogy szerepeljek Pekingben. Nem hiszek Istenben, de abban biztos vagyok, hogy a sors hosszú távon igazságot szolgáltat. Csakhogy én már nyolc éve a rossz oldalon állok. A kapott pofonok mellett, helyett nem jön a simogatás. Hát mikor lesz ennek vége? Erre gondoltam, amikor sem egyesben, sem párosban, sem a négyesben nem lettem olimpikon. Ha nincs mellettem a családom, és nem segítenek a barátaim, alighanem teljesen összeomlok. Talán az volt a szerencsém, hogy magamat nem tudtam hibáztatni. Egyszerűen nem volt miért. Dolgoztam rendesen, edzettem, mint egy őrült, és jól mentem. Valamiért mégsem sikerült. Most már ne menjünk bele az akkori zűrzavarba, a feszültségekbe, hogy ki kivel veszett össze, ki miért került más edzőhöz, és kinek mi a véleménye erről vagy arról a csapattársról. A ronda történetet felejtsük is el. Én is ezt teszem. Újra edzek, keményen, elszántan. Oldódik bennem a görcs, és múlik a sokkhatás.”

Angyal Zoltán, az akkori szövetségi kapitány a nem kis vihart kavart üggyel kapcsolatban azokban a napokban így beszélt: „Az elmúlt több mint egy évtizedben mindig megküzdöttem azért, amiben szakmailag hittem. A legelső pillanattól arra törekedtem, hogy a legkorrektebb módon alakuljon a válogatási sorozat, hogy minden versenyzőnek megadassék a lehetőség arra, hogy odaálljon a válogatón. Janics Natasa esetében a párosindulás lehetőségéért harcoltam, nem azért, hogy mindenáron ott legyen az olimpiai csapatban. A négyesekkel kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy annak idején megvétózták az elképzelésemet, vagyis hogy az egyes- és a pároseredmények alapján alakuljon ki a négyes. Így mindenki a négyes válogatóra kezdett el készülni, e szerint építette felkészülési programját. Jó néhányan azt szeretnék, hogy most Dalmát az egyeseredménye alapján tegyük bele a hajóba, ám abban az esetben felvetődik, korrekt-e azokkal a versenyzőkkel szemben, akik a válogatás során éppen a csapathajók miatt nem indultak el egyesben.

Beerőltetni valakit egy kialakult egységbe, sem szakmailag, sem emberileg nem tartom helyes döntésnek, csak feszültségeket szülne.”

Feszültség pedig volt bőven.

Ez még most, hónapokkal az olimpia után is érződik Benedek Dalmán. A 26 esztendős, rendkívül csalódott korábbi világbajnok így is eljutott az olimpiára. Igaz, afféle turistaként, potyautasként. A szövetség vezetői – talán hogy enyhítsék a lelkében dúló vihart – tartalékként kiutaztatták Pekingbe. Ott aztán leült a lelátóra, és úgy nézte végig csapattársai versenyeit, hogy nem tudott szurkolni nekik.

Kovács Kati döntője sem érdekelte

A vihar nem enyhült a lelkében.

„Sokat gondolkodtam, elfogadjam-e a szövetség gesztusát, a tartalékállományt és az utazás lehetőségét. Apám akkor azt mondta, lányom, menj ki, legalább ott vagy, ennyivel tartozol magadnak. Igent mondtam, és nagyjából kilenc órával az első előfutamot megelőzően megérkeztem Pekingbe. Senki sem gondolhatta komolyan, hogy én ott igazi tartalék vagyok. Ha bárki megsérül, lebetegszik, nem tudtam volna a helyére ülni, ilyen körülmények között lehetetlenség lett volna versenyezni. Afféle rózsaszín léggömb volt az ottlétem. Ezt mindenki pontosan tudta. Sokan kérdezték tőlem azóta, mit éreztem a kajak-kenu versenyek közben. Elismerem, az első előfutamokat enyhe hányingerrel, görccsel a gyomromban néztem végig, és az járt a fejemben, miért ver engem a sors, miért nem ülhetek ott a szerintem megérdemelt helyen, valamelyik hajóban. Aztán elmúlt. Egyszerűen kifújta belőlem a pekingi szél a fájdalmat, a feszültséget. Valamiféle üresség lett úrrá rajtam. Nem tagadom, nem érdekelt, hogy Kovács Kati vagy a többi versenyző hányadik helyet szerez. Egyáltalán nem izgultam, amikor Kovács Kati egyesben nekivágott, csak figyeltem kívülállóként, ahogy suhan a hajója, és megdöbbentem, hogy csupán negyedik lett. Bármibe fogadtam volna, hogy ő aranyat nyer egyesben. Ehelyett még dobogóra sem állt, és kicsit sajnáltam érte. De hangsúlyozom, nem tudott igazán érdekelni az egész. Így voltam, amikor a négyest figyeltem. Káröröm persze nem volt bennem, ellenük nem tudtam szurkolni – de igazán értük sem. Furcsa, nagyon is furcsa érzés volt. Egyébként remekül éreztem magam Pekingben, a szövetség pénzén turistáskodtam, és buliztam egy hétig. Köszönet érte.”

Az élet olykor meghökkentő szituációkat produkál.

Ott ült Pekingben a sikeres, akár az olimpiai aranyra is esélyes, ám tartaléksorba helyezett kajakos, aki alighanem egyetlen magyarként képtelen volt szurkolni a társak versenyein. Hogy igazán mit érezhetett ott, azt talán csak ő tudja. De elmúlt ez is, és néhány hét múlva a 2008-as esztendő is a múlt részévé válik. Benedek Dalma január elsejétől immár az MTK sportolójaként megkezdi a felkészülést a 2012-es londoni olimpiára.

Kitart Fábiánné Rozsnyói Katalin mellett

Ott és akkor 30 esztendős lesz.

„Már nem görcsölök, ennél nagyobb pofont úgysem kaphatok, mint amekkorát az idén kiosztott nekem az élet. Van egy sportmenedzseri diplomám, ha kell, elhelyezkedem a civil életben, de nem lennék igazi sportember, ha most letenném a lapátot. Kilencedmagammal kitartunk Fábiánné Rozsnyói Katalin mellett, tőle rengeteget tanultam, jó edzőnek tartom. Szeretnék olimpiai bajnok lenni, méghozzá egyesben. Ehhez le kell majd győznöm Kovács Katalint és Janics Natasát is. Talán a sors Londonban visszaadja, amit előbb Athénban, majd Pekingben elvett...”

Alighanem Londonban már akkor is boldog lenne, ha potyautasból olimpikonná válna.