A kontinens királya

Az idén az Európa-baj nokság legjobb játékosa lett az újságírók szavazatai alapján, az olimpián tagja volt az All Star-csapatnak, most pedig Európa legjobb játékosának választották. Jó néhány rangos elismerés. Melyik a legértékesebb?Az idén az Európa-baj nokság legjobb játékosa lett az újságírók szavazatai alapján, az olimpián tagja volt az All Star-csapatnak, most pedig Európa legjobb játékosának választották. Jó néhány rangos elismerés. Melyik a legértékesebb?

Talán a legutóbbi, azt ugyanis a szövetségek vezetői és a szövetségi kapitányok ítélték oda, tehát olyanok voksoltak rám, akik értenek a vízilabdához, akiknek, akárhogy is nézzük, az ellenfele vagyok. Így az elismerés értéke is nagyobb.

– Ha saját magában mérleget von, milyennek látja az idei esztendőt?

Válogatott és klubszinten is jónak nevezhető. Persze az egész semmit sem ért volna, ha nem arannyal térünk haza az olimpiáról – úgy van igazán értéke ezeknek a díjaknak, amelyekben természetesen nagy szerepe volt a csapatnak, az edzőknek. A vízilabda csapatsport, én egyedül nem tudom megváltani a világot. Egymásra vagyunk utalva, a többiek nélkül semmire sem mennénk.

Rutinos a játékban és a győzelmek halmozásában is. Ugyanúgy tud még lelkesedni egy-egy siker után, mint az első alkalommal?

Az olimpiai bajnoki címek közül az első és a harmadik volt nagyon hasonló. Az első azért, mert végre sikerült megvalósítani a nagy álmot, amelyet az ember gyerekként kerget, és éppen ugyanaz az örömittas mámor követte, mint a mostani győzelmet.

Peking óta történt egy s más az életében: megoperálták, a szíve mellől eltávolítottak egy cisztát. Kénytelen volt megtapasztalni, milyen a medence szélére kényszerülve nézni a többiek játékát. Tényleg, milyen?

Nagyon rossz a parton ülni, pláne ha azt látom, hogy kikap a csapatom. Természetesen megfordul a fejemben, mit tudtam volna segíteni, de aztán mindig arra gondolok: a szervezetemet nem tudom becsapni. Hiába koncentrálok maximálisan, fizikailag nem t u d o m azt a szintet hozni, ami elvárható, és őszintén szólva nem is nagyon szeretnék egy bizonyos szint alá menni. Egyrészt túl nagy lenne a sérülésveszély, másrészt szeretnék jól játszani, ha visszatérek. Lassan az az idő is eljön.

Mikor?

Lehet, hogy már ezen a hétvégén vagy a jövő héten. Eleinte persze csak két-három perceket leszek a vízben, aztán szép fokozatosan egyre többet.

Mennyire volt nehéz elfogadni, hogy vannak korlátai? Hogy nem bír ki bármit?

Ez a műtét rádöbbentett, hogy véletlenül is történhet baj, és nem csak úgy, hogy az embert elüti egy autó. A műtét nem zavart annyira, de amikor itt-ott elszakad az izom a lábamban, az azt jelenti, túl nagy a terhelés. Olyankor felvetődik bennem a kérdés, hol a határ, meddig érdemes ezt még ilyen vehemenciával csinálni. Jó esetben három-négy hét pihenőnk van egy évben, ami, lássuk be, nem túl sok. És hiába érez magában az ember erőt, a szervezete nem biztos, hogy bírja. Itt nemcsak a fizikai terhelésre gondolok, hanem arra is, hogy tőlünk mindenki győzelmet vár – persze mi is magunktól –, és az sem mindegy, mennyivel nyerünk. Ez egyrészt jó érzés, és meg is szoktam az elmúlt tízegynéhány év alatt, de azért nagy terhet is pakol az ember vállára.

Ez a hősök sorsa, s önök azzá váltak az elmúlt években. Érdekelne, hogy a hősöknek van-e példaképük?

Mindenkinek van. Nekem a legendás spanyol játékos, Manuel Estiarte volt, és hála Istennek megadatott, hogy játsszak ellene. Akkor már nem volt a csúcson, de így is hatalmas élményt jelentett. A másik Benedek Tibor volt, de ezt természetesen elhallgattam előtte, amikor bekerültem a válogatottba…