„Ha zsenigyanús a gyereked, semmiképp se hurcold szakemberekhez, hogy valami címkét aggassanak rá.” Az axiómát alighanem nagyon kevesen ismerik, és szívlelik meg azok közül, akik Magyarországon labdarúgónak adják a gyereküket, ami nem feltétlenül baj, hiszen a futballzseni sem lesz az, aki, ha nem tanulja meg az alapokat. A kritikát ellenben magukra vehetik azok, akiknek a tehetséggondozás lenne a feladatuk, hiszen tény, focinkban zsenikkel nem, ellenben címkékkel remekül állunk, abból több van mifelénk, mint amennyit egy ruhatáros a színházi évad alatt kioszt az Operában.
Amikor Lisztes Krisztián felbukkant a magyar élfutballban, akkor több, a viszonyokat jól ismerő, azóta módszeresen háttérbe szorított, utánpótlással foglalkozó edző elmondta, nyilatkozta: évtizedekig nem lesz a sportágnak olyan tehetsége, mint amilyen a Ferencváros középpályása. A korszerűtlennek kikiáltott szakemberek indokai között az szerepelt, hogy amíg a hetvenes-nyolcvanas években kétezer gyerek közül lehetett válogatni, addig a kilencvenes évek elején (Lisztes Krisztián 1993-ban, tizenhét esztendősen mutatkozott be FTC-mezben az NB I-ben) már jobb esetben is csak százas nagyságrendről beszélhettek a toborzás alkalmával. Persze az a száz is kozmetikázott szám volt, sok helyütt annak is örültek, ha egy csapatra való srác összejött, s értelemszerűen a tucatból sem mindegyik tudott egyeneset rúgni a labdába. A szomorú ebben az, hogy Lisztes Krisztiánból sem lett végül világsztár, hanem a magyar és a német futball szintjén remek labdarúgó, azonban az ő ifista pályafutását lezáró jóslat valósággá vált: zseni, a nemzetközi porondon is harsogó elismerésekben részesülő profink manapság sincs.
Száz, sőt kétszázezer gyereknek kellene a futball felé fordulnia ahhoz, hogy tíz-tizenöt év távlatában igazán nagy talentum stoplija hasítsa fel a gyepet, s bizony mi még az akadémiák korában is messze járunk attól, hogy ez a szám Magyarországon realizálható legyen. Nem beszélve arról, hogy a magyar futball jelenében semmi garancia sincs arra, hogy a zseni zseni marad, hiszen a sportág (egyelőre) eredményszegény, így pótcselekvésként marad a bizonyos címkézés, s nem lesz megállítható a trend, hogy a szerény kínálatban felbukkanó ígéretes tudású ifjakat elvigye bármelyik gazdag és nagy külföldi klub.
Csoda-e, ha Lisztes Krisztián pályafutása még 2008-ban is témát jelent, ha valaki azt kérdezi: hol vannak nálunk a futballzsenik?
VINCZE ANDRÁS