Ilyen egyszerű: ha van hajtás, jó a foci

Szomszédvárak, ha találkoz nak… Az még nem jelentett volna gondot, hogy Zalaegerszeg és Szombathely közel fekszik egymáshoz, vagyis a két csapat ősi riválisa is egymásnak, ám korábban kísérte már néhány balhé találkozóikat, így aztán a rendőrség igyekezett elejét venni minden rendbontásnak. Dupla kordonon keresztül lehetett csak a stadion közelébe jutni, már az elsőnél megkérdezte egy ijesztően barátságos rendőr (kommandós felszerelésben és nyájas mosollyal), hogy ki melyik csapatnak szurkol, és a választól függően irányította az embereket a keleti vagy a nyugati lelátó felé.

Ezek a lelátók hamar megteltek, és viszonylagos telt ház előtt vonultak ki a csapatok a játéktérre. Viszonylagos, mert a stadion északi, régi időket idéző, csúf oldalán csak tucatnyi rohamrendőr bámészkodhatott, és az öltözőépület melletti, keleti lelátón is üresen hagytak a rendezők egy szektort, hogy megnyugtató távolságban tudják a vendégek híveit a hazai drukkerektől. Így aztán csaknem kilencezren üdvözölték a középkörben integető játékosokat, akik a következő percben hosszú időre eltűntek a nézők szeme elől. A szombathelyi szurkolók az ünneplést görögtüzekkel is megfejelték, és ezek akkora füstöt borítottak a pályára, mintha sűrű köd telepedett volna Zalaegerszegre. Senki sem látott semmit, szél híján a füst „berendezkedett” a stadionban. Solymosi Péter játékvezető jelezte is, hogy muszáj várni, ezért a játékosok szorgosan melegítettek, a szurkolók pedig rigmusok kántálásával múlatták az időt. Kicsit disszonánsan hangzott, hogy miközben a hazaiak a Himnuszt énekelték, azt a hangszórókból dübörgő technozene festette alá – ám ezzel senki sem törődött, mert a játékvezető éppen ekkor döntött úgy, hogy a pálya egésze belátható, és kereken negyedóra csúszással jelt adott a kezdésre.

A hangulat pedig – jó elmondani egy magyar bajnokiról – olyan volt, amilyen egy igazi futballmeccshez illik. Mindkét tábor derekasan biztatta sajátjait, más kérdés, hogy a másikról sem feledkezett meg. A szombathelyiek a leggyakrabban arra céloztak kórusban, hogy Egerszegen mindenki a saját neméhez vonzódik – ennek nyilván ellentmondanak a város demográfiai mutatói –, a házigazdák viszont eleinte nemigen mentek bele a verbális csatározásba, ők inkább transzparenssel tudatták a vendégekkel, hogy szerintük ők a világ szégyenei. Fél óra elteltével viszont szóban is üzentek, azt harsogva, hogy „Indul a busz!”, és ezzel arra utaltak, hogy a meccs eldőlt, a Haladásnak kár tovább erőlködnie, nyugodtan indulhat haza szurkolóival együtt.

Minderre az adott alapot, hogy Waltner Róbert büntetőből már a második gólt helyezte el a rivális hálójába. Pedig nem úgy festett, hogy a ZTE simán begyűjti a három pontot. A Haladás bátran játszott, többet birtokolta a labdát, a vállalkozó kedvet sem lehetett számon kérni rajta, igaz, ezt inkább távoli, könynyen hárítható lövésekkel bizonyította, mint veszélyes helyzetek kidolgozásával. A fölény tehát sokáig meddő volt, amihez persze szükség volt Vlaszák Géza jó formájára is, hiszen a szünet előtt Schimmer Szabolcs, utána pedig Andorka Péter életerős, jól helyezett lövését hárította bravúrral. Az egerszegi szurkolók zavartalanul ünnepeltek, élvezték a mérkőzést, amelyen kedvenceik a fölény birtokában fölényesen futballozhattak – rendre hárították az ellenfél próbálkozásait, azokat kedvükre megkontrázhatták, és csak rajtuk múlott, hogy nem növelték előnyüket.

Aztán kiderült, kár volt azt a buszt emlegetni…

Megbosszulta magát, hogy a házigazdák elszórakozták lehetőségeiket, és a rendületlenül küzdő Haladás a hajrába fordulva ledolgozta hátrányát. Természetesen fordult a hangulat: ettől fogva a szombathelyiek daloltak boldogan, ám a csereként beálló Tóth Zoltán találata az arcukra fagyasztotta a mosolyt.

A lelátó nagyobbik hányada tehát boldogan távozott, a másik annál szomorúbban. Ám ami a leglényegesebb: békében és nyugalomban.