A halk szavú modell

Keserű jubileumhoz érkeznek az idén nyáron az országúti kerékpárosok. Tíz éve, hogy kirobbant a Festina-botrány, amely óta a sportág neve összemosódott a doppinggal. Ez az időszak alaposan megtépázta a kerékpársport népszerűségét – több szponzor is hátat fordított a sportágnak –, de mintha újra tisztulna az ég, ráadásul a nagy körversenyek rendre bizonyítják, a fanatikusokat nem lehet holmi injekciós tűkkel, doppingszernek minősített potencianövelőkkel elriasztani az út széléről. S ez nemcsak a mezőnyversenyeken, hanem az időfutamokon is így van. Utóbbi műfaj koronázott – igaz, a babérkoszorú még hiányzik a fejéről – királya a svájci Fabian Cancellara, a legutóbbi két világbajnokság győztese, az olimpiai időfutamverseny egyértelmű esélyese.

A svájci eredményes pályafutásából idézzünk fel egy fontos és nekünk, magyaroknak különösen érdekes momentumot. Az 1980-ban kezdődő Grand Prix Eddy Merckxidőfutamversenyt – amely 1998-tól páros viadal volt – 2002-ben Cancellara a magyar Bodrogi László oldalán nyerte meg a Mapei színeiben. Bodrogi akkor már ismert – többek között vb-3. – időfutammenő volt, a svájci azonban még csak a szárnyait bontogatta a felnőttmezőnyben.

Nagy páros lehetett volna, amely azonban a következő évben sajnos szétvált – a két kerekes ellentétes irányba indult. Bodrogi megmaradt az időfutamoknál – főleg a hoszszabbakon jeleskedett –, míg Cancellara az óra ellen szinte minden távon lehengerlő volt, s eközben elkezdett azon dolgozni, hogy ne csak az egyenkéntiken legyen eredményes. Csapata, a Fassa Bortolo is kiválóan menedzselte, igyekezett minél több lehetőséget adni neki az egynapos viadalokon – apró szépséghiba, hogy az athéni olimpia időfutamversenyén csak a tizedik helyet szerezte meg.

A tudatos karrierépítés gyümölcsét végül a Team CSC szüretelte le, mivel Cancellara már Bjarne Riis csapatának tagjaként nyerte meg a legendás Párizs–Roubaix versenyt, amelyre elmondása szerint nem is készült különösebben. Ehhez képest, aki látta, sosem felejti, ahogy 17 kilométerrel a befutó előtt Vlagyimir Guszevvel megszökött, majd nem sokkal később faképnél hagyva az oroszt, mintha csak egyéni időfutamon lett volna, szélvészgyors t e m p ó r a váltott, és csak hajtott, hajtott… Végül másfél perccel győzött le mindenkit, ráadásul 1923 után a viadal első svájci győztese lett.

Nem elég, hogy kiváló tempómenő, legalább annyira fontos, hogy tudja, mikor kell robbantani, bámulatos érzékkel képes szökni vagy éppen megtréfálni a sprintereket, főképp, ha egy kicsit emelkedik a befutó. A Párizs–Roubaix után az olaszok klasszikusát, a Milánó–San Remót is megnyerte az idén, mellette pedig egy igen jelentős többnapos versenyen, a Tirreno– Adriaticón végzett az élen. Arról se feledkezzünk el, hogy a tavalyi Tour de France-on győzött, a harmadik szakasz sprintbefutóján is első lett, és egészen a hatodik etapig viselte a sárga trikót.

„Éppen Milánóban ülök a csapatbuszban, és az elmúlt heteken gondolkodom – írta márciusban internetes naplójában. – Győztem a Monte Paschi Eroicán és a Tirreno–Adriaticón, ez egyszerűen fanasztikus, elmondhatatlanul boldog vagyok. Utóbbi verseny végén ünnepeltem huszonhetedik születésnapomat. Este összeültünk a társakkal, de túl nagy ünneplést azért nem csaptunk, majd a Párizs–Roubaix után nagyobb bulit rendezünk.”

Első világbajnoki címe alkalmával csaknem másfél percet vert az amerikai David Zabriskie-ra, tavaly pedig 52 másodperccel előzte meg Bodrogi Lászlót. Kollekciójából már csak két siker hiányzik. A Tour egyik hosszú időfutamán aratott siker, illetve az olimpiai bajnoki cím. Többek szerint nem lehet úgy felkészülni az időfutamra, hogy négy nappal előtte kihajtja magát az ember a mezőnyversenyen, pedig Cancellara azon kevés kerekes közé sorolható, akik mindkét műfajban esélyes lennének, de elmondása szerint Pekingben csak az egyenkéntire koncentrál.

„Célom, hogy az időfutamverseny aranyérmével térjek haza az olimpiai játékokról – írta májusi blogbejegyzésében. – Ezért mindent annak rendelek alá, hogy a felkészülésem jól sikerüljön. Sokat fogok edzeni a hegyekben, illetve motor mögött is gyakorolok majd. A Tour de France-on sem biztos, hogy végigmegyek, attól függ, hogy érzem magam.”

Egyértelmű, hogy Paolo Bettini vagy éppen Alberto Contador mellett a jelen kerékpársportjának legnagyobb klasszisa, ám népszerűsége mégsem mérhető a kerékpársport világsztárjaihoz, mivel a korábban sportruházati modellként is foglalkoztatott versenyző nem tartozik a hangzatos nyilatkozatokat tevő, minden lében két kanál kerekesekhez, csak csendben, szerényen teszi a dolgát. A világbajnoki címek számában már túlszárnyalta példaképét, az ötszörös Tour-győztes spanyol Miguel Induraint, az olimpiai aranyakat tekintve beérné őt, és ezzel felülmúlhatná 2006-os, ez idáig legsikeresebbnek tartott évét. Akkor már valóban nem kell visszafogottnak lennie a Spartacus becenévre hallgató kerekesnek.