Belterjes izgalmak, viszonylag sok néző

Voltaképpen már az első fordulóban eldőlt az első hely sorsa.

Utólag könnyen okos az ember, de a matematika alátámasztja az érvelést. Ugyanis ha a nyitó napon, október 6-án nem a Falco győz a Dombóvár elleni – akkor még nem is rangadószámba menő – bajnokin, hanem az előtte a felkészülési tornákon taroló vendég, a tolnai együttes zárt volna a tabella élén, és a vasiak lettek volna másodikok. Nem így történt. Kálmán Lászlóék könnyed 102–74-es győzelemmel demonstrálták, mekkora potenciál rejlik jelenlegi keretükben.

Hogy nagy, hamar kiderült. Főleg támadásban, mert érdemes elemezni, hogy a dobott pontok tekintetében a sárga-feketék mennyire kenterbe verik a mezőnyt: meccsenként majdnem tízegységnyivel eredményesebbek a második legveszélyesebb együttesnél, a Nyíregyházánál. Szrecsko Szekulovics gárdájának jelenlegi kezdő ötöséből valamennyi játékosnak tíz pont fölött van az átlaga, sőt a már említett Kálmáné (20.9) és az amerikai Jara Rubin Doyne-é (20.8) a húszpontos határt is meghaladja, míg a litván Arnas Kazlauskasé (19.2) és a szerb Andrija Csiricsé (18.6) igencsak megközelíti – a fehérorosz Mikalai Aliakszejev csak ötödik a házi rangsorban, holott az ő 10.4 pontos átlaga sem épp alacsony. A csapat minden posztról életveszélyes, legalábbis az első sora, mert a szombathelyiek egyik legnagyobb gyengéje cseresoruk viszonylagos visszafogottsága – és mivel a sérülések nem kerülték el a társulatot, ez a probléma többször is felszínre került. Egy másik nagyon fontos összetevőben, védekezésben viszont előreléptek a szombathelyiek, akiket az igazán nagy sikerek elérésében éveken át éppen az gátolt meg leginkább, hogy nem törődtek az „elhárítással”. Egyértelmű, hogy jelenleg sem ez az elem a leghangsúlyosabb a Falco játékában, de el kell ismerni, a csapat sokat fejlődött.

Aminek meg is lett az eredménye: a szombathelyiek már több mint egy hónappal a zárás előtt kiharcolták az alapszakaszgyőzelmet – igaz, ezután mély gödörbe került a Falco, de ettől még senki sem kérdőjelezi meg az együttes játékerejét. A közönség pedig vevő a produkcióra, mert a nézőszámok összevetésében is az újdonsült kupaezüstérmesek az elsők, mégpedig fölényesen. Ebben szerepet játszik az is, hogy övék az egyik legkulturáltabb, illetve legtágasabb csarnok.

A megye másik fellegvárának, Körmendnek nincs ilyen szerencséje, pedig lényegesen kisebb város létére lényegesen nagyobb a múltja kosárlabdában Szombathelynél. A már három bajnoki diadallal és hat Magyar Kupaelsőséggel büszkélkedő gárda az előző idényben döntőt játszott, ám ebben az évadban összességében csalódást keltett, akárcsak a tavalyi aranycsaták másik résztvevője, a Szolnok. A címvédőt megviselte a sokáig sérült litván erőcsatár, Andrius Jurkunas hiánya, de nem feltétlenül ettől vált vérszegénnyé támadójátéka, amely a leggyengébb a ligában. A piros-fekete gárda maradt egyedül 2000 pont alatt a 26. forduló végére…

Ez volt a szezon legkellemetlenebb meglepetése, a legkellemesebb pedig a Dombóvár eredményessége. A tolnaiak óriásit léptek előre az előző idényhez képest: akkor a 12. helyen zártak, míg most másodikok, legalábbis az alapszakasz után. A nagy ugrás leginkább a jó légiósválasztásra vezethető viszsza: a Kaposvárról ismert Marco Sandersszel, a Szombathelyen már bizonyító DuJuan Wileyval, a tripla duplákat futószalagon gyártó Michael Englishsel, valamint a legjobb pontdobó Julien Millsszel egyértelműen jót húztak a kék-fehérek vezetői.

Ennyin múlik manapság Magyarországon egy csapat jó szereplése, és az állítást ennek ellenpéldája is igazolja: a dombóváriaknál sokkal több pénzből gazdálkodó Albacomp, no meg a templom egeréhez szintén nem hasonlítható Atomerőmű egyaránt végigküszködte az évadot, mert nem találta meg a megfelelő külföldi kvartettet. Mindkét együttes nyolc vendégmunkást vetett be menet közben, mindkettő elküldött már négyet, és Fehérváron még most sem az igazi a felhozatal. Pakson ezzel szemben a Magyar Kupa megnyerése arra enged következtetni, hogy talán a tavaszra összeállt a társaság.

A külföldiek kiválasztásával sok gárda megszenvedett, erre utal a bajnokság során pályára kerülő 75 idegenlégiós, ami 38 százaléka az összes lehetőséghez jutó játékosnak. Ugyan akadt köztük olyan, aki csak kinevettette magát, sőt olyan is, aki pontot sem tudott dobni, mivel azonban a jelenlegi szabályok szerint az egyszerre parketten lévő öt kosaras közül csupán egynek kell magyarnak lennie, egyértelmű, hogy a határokon túli segéderőn múlik az eredményesség. Ez az oka annak, hogy az átigazolási határidő lejártáig, február 22-ig egymást érték a játékoscserék – főleg a légióscserék.

A nem hivatalos csúcs a Körmendé, ott ugyanis tíz külföldi kosárlabdázó kapott szerepet... Mindeközben a bajnokság színvonala egyértelműen csökkenő tendenciát mutat, jóllehet a nívó eddig sem verdeste az eget, amit jól jelez, hogy a földrész kupasorozataiban szinte semmilyen szerepet nem játszanak a magyar férfiklubok. Ezen nehéz túllépni, ugyanis egyedül a Nyíregyháza indult nemzetközi kupában, de Déri Csaba együttese számára is csupán a negyedik számú, inkább regionális versengésben jutott hely – a többi magyar csapat beérte az itthoni állóvízzel.

Összességében ez lehet a bajnokság mérlege is: eddig is belterjesek voltunk, most meg még belterjesebbek lettünk. Ám legalább a nézőszám nem csökken – mindenki erre a következtetésre jut, ha valami pozitívumot kell mondani a magyar kosárlabdázásról. Csakhogy a szurkoló sem hülye, avagy meg lehet nézni, mekkora a látogatottsága a lokálpatriotizmusra legkevésbé építeni tudó egyetlen fővárosi együttesnek, a MAFC-nak. Miközben vidéken sincs már olyan fellegvár, ahol garantált lenne a telt ház, ahol az előzetesen kevésbé izgalmasnak ítélt találkozókon ne lenne foghíjas a lelátó.