Kisvárosi vágyálom

Majdnem nyolcvan éve, hogy a Barcelona és a Real Madrid megkezdte párviadalát a spanyol bajnokság legfelső osztályában: az első „el clásicót” 1929. február 17-én rendezték, a mérkőzés a vendég királyiak 2–1-es, míg a Hivatásos Labdarúgóliga (LFP) első kiírása a katalánok sikerével zárult. A két sztárcsapat legendás párviadalába a vetélytársak ritkán szóltak bele, az Athletic Bilbao, az Atlético Madrid, a Real Sociedad vagy az elmúlt évtizedben bajnoki címig jutó Deportivo és Valencia sikerei inkább csak arra szolgáltak, hogy némi változatosságot csempésszenek az egyhangú küzdelembe.

A helyi patikus úgy dönt, futballklubot alapít

A legutóbbi trónbitorlás, a 2004-es valenciai elsőség után két barcelonai, majd egy madridi diadal következett, ám ebben a szezonban újabb „trónkövetelő” tűnt fel a színen, méghozzá a legjobbak között mindössze kilencedik idényét töltő Villarreal.

A Castellón tartományban fekvő kisváros, valenciai nyelven Vila-real lakossága 2007ben 49 045 néző volt: a különbségek érzékeltetése érdekében érdemes megjegyezni, a település lakosai még akkor is beférnének a Camp Nouba, ha valamennyien vinnének magukkal még egy embert, hiszen a Barcelona szentélye 98 ezer néző befogadására alkalmas. Ám a helyiek a szorosabban vett Real családban is csak a rokonság egy részét tennék ki, hiszen a királyi gárda több mint 85 ezres tagságú. Ennek tudatában nem meglepő, hogy mind a harmadik helyezett katalánok, mind az éllovas blancók vezetői vérnyomáscsökkentőért nyúlnak, ha meghallják az ezüstérmes helyen álló „porfészek” nevét…

Amikor 1923. március 10-én José Calduch Almela, a nagy tekintélyű patikus elnökletével megalakult a Villarreal Club de Fútbol, elsősorban nem a honi tündöklés vagy az európai kupaszereplés volt a cél – még a spanyol Primera División sem létezett, nemhogy a nemzetközi sorozatok.

Az eredetileg fehér-fekete, később sárga-kék együttes a spanyol polgárháború (1936–1939) előtt bekapcsolódott a területi bajnokság küzdelmeibe, sőt kis híján feljutott a második vonalba, a hatvanas évek végéig azonban legfeljebb a harmadosztályban vitézkedett. Az 1971–72-es első, tiszavirág-életű másodosztályú szereplését követően a „sárga tengeralattjáró” 1992ben került ismét a topliga közelébe, ahol hat év elteltével, 1998-ban mutatkozott be.

Andoni Lakabeg, aki fél évvel korábban az Athleticből érkezett a Villarrealhoz, ekképp emlékszik arra az időszakra: „Kezdetben leginkább az lepett meg, hogy az elnök tudta, mit akar, és meddig juthatunk el; Fernando Roig mindent a klub jövőjére tett fel. Számára az volt a legfontosabb, hogy naggyá tegye az egyesületet, és nem sürgette az azonnali sikert.”

Roig elnökletével a klub egyre feljebb kapaszkodott: újabb másodosztályú szezont követően 2000-től megragadt a legjobbak között, majd idővel a nemzetközi porondot is meghódította. Két Intertotó-kupa-sikerrel a csapat előbb az UEFA-kupában szerzett indulási jogot, ahol 2003–2004-ben elődöntőt, egy évvel később negyeddöntőt játszott, majd a következő évadban a Bajnokok Ligájában is kimutatta foga fehérjét.

Az Everton elleni selejtezőt követően a Pellegrini-legénység többek között a Manchester United, a Rangers és az Inter búcsúztatásával menetelt el az elődöntőig, de az Arsenal már túl nagy falatnak bizonyult.

Bajnoki bronz pont- és gólcsúccsal

A Primera Divisiónt időközben rendre a felsőházban záró Villarreal 2005-ben eddigi legnagyobb hazai sikerét könyvelhette el, bronzérmet szerzett a bajnokságban – valószínűleg kitalálták, csak a Barcelona és a Real Madrid előzte meg. A harmadik helyezés mellett az együttes rekordszámú győzelmet (18) és pontot (65) ért el, ráadásul a gólkirálynak járó Pichichi-trófeát (és megosztva az európai Aranycipőt) is sárga-kék színekben szereplő játékos, a 25 gólos Diego Forlán szerezte meg.

A csapat a jelenlegi szezonban az említett csúcsok mindegyikét megdöntheti, ez utóbbi kivételével – hiszen Nihat Kahveci és Giuseppe Rossi mindeddig csak együtt ismételte meg Forlán teljesítményét: előbbi 14, utóbbi 11 alkalommal mattolta az ellenfelek kapusát. A győzelmek számában a Villarreal máris beérte három évvel ezelőtti önmagát, kiegyensúlyozott teljesítményét a 9-9 hazai és idegenbeli diadala bizonyítja. Ha a szezonból hátralévő nyolc játéknapon legalább hét pontot gyűjt – ami nem tűnik nehéz feladatnak –, pontszámban is felülmúlja a korábbi rekordot.

Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy hibátlan hajrával a „sárga tengeralattjáró” még a bajnoki címre is esélyes lehet; az éllovas Real mindössze hat ponttal áll Marcos Sennáék előtt, akik botrányok és hangzatos ígéretek nélkül, szép csöndben tornázták fel magukat az ezüstérmes pozícióba. Hasonló felfogásban tehát Raúlékat is megszorongathatják a végjátékban. Minthogy az együttes kilenc forduló (éppen a Bernabéuban elszenvedett 3–2-es vereség) óta nem talált legyőzőre, vendégként pedig a legtöbb pontot (27) gyűjtötte a Primera División húsz együttese közül, e „kisvárosi vágyálom” mindinkább elérhető közelségbe kerül.

A második helyet nem szeretnék elveszíteni

„Most már minden csak rajtunk múlik, legfőbb célunk, hogy biztossá tegyük, és megtartsuk ezt a helyezést – fogalmazott szerényen Diego Godín, az uruguayi védő. – Ám ha a Madrid hibázik, észnél kell lennünk, hogy megragadhassuk a lehetőséget.”

Bernd Schuster embereinek szeszélyességét elnézve nem lenne meglepő, ha megkapnák az esélyt…