Mocsolyástelepi rapszódia

…és tényleg nem volt futballpálya?…és tényleg nem volt futballpálya?

Nem hát – mondja Nemcsák Károly. – Képzelje el, hogy alig kétszázan laktunk a faluban, szinte elzárva a külvilágtól, a civilizációtól. A gyerekkorom, amelynek tulajdonképpen minden pillanatát élveztem, úgy maradt meg bennem, hogy állandóan kapálok. A szüleimnek segítettem, és ha éppen nem a földeken dolgoztam, játszottam az erdőben vagy a falu szélén. Persze olykor fociztunk is, elnyűtt kis ruháinkból, kopott cipőinkből csináltunk kapufát, és valamiféle ütött-kopott lasztival mérkőztünk. Azt tudnia kell, hogy a futballhoz fűződő kapcsolatom egészen más jellegű volt, mint a legtöbb hasonszőrű kisvárosinak.

Gondolom, az első igazi élménye a televízióhoz kötődik.

Milyen televízióhoz?! A mi falunkban senkinek sem volt tévéje. Mocsolyástelep olyan picinyke település, hogy talán a térképen sincs rajta. Sokáig azt sem tudtam, mi az, hogy televízió. Aztán a kultúrházba egyszercsak hoztak egy készüléket, Mocsolyástelepen mind a kétszázvalahány lakos ott ült esténként, és nézte a fekete-fehér képet, tátott szájjal bámulta a Táncdalfesztivált, A Tenkes kapitányát és persze a sportközvetítéseket.

Egyébként tizenkét éves koromig éltem Mocsolyástelepen, akkor Tiszakeszire költöztünk, és már tudtam, milyen az, ha valaki ügyesen kezeli a labdát. A falubéli tanító fia legalább harmincat tudott dekázni, és én úgy, de úgy irigyeltem. Tiszakeszin aztán felgyorsultak az események az életemben, akkoriban láttam az első igazi futballmeccset: Mezőcsát mérkőzött Mákvölgyével. Nem mondom, egy Barcelona–Real Madrid bizonyára nagyobb élmény lett volna, de nekem így is felejthetetlen maradt az igazi zöld gyep, a kapufák, s a színesbe öltözött csapatok látványa.

A Vörös Meteortól kapott játékosigazolást

Ha már a futballról mesél, volt egyáltalán valaha is igazolt játékos?

Néhány hónapig a mezőcsáti Vörös Meteor labdarúgójának vallhattam magam, aztán onnan is tovább költöztünk, így megszakadt a pályafutásom. Jóval később már a Színművészeti Főiskola hallgatójaként kezdtem újra a futballt, s onnantól kezdve már nem volt megállás, az életem fontos részévé vált. A színészválogatott tagjaként emlékezetes meccsek szereplője lehettem. Emlékszem életem első SZÚR-jára a Népstadionban a nyolcvanas évek közepén, jött ki büszkén az egész rokonság, hogy a Karcsi gyerek ott játszik majd a stadionban hatvanezer néző előtt.

Szinte itt van előttem a meccs, fantasztikus csapattársaim voltak: Ihász Gábor, Cs. Németh Lajos, Juhász Jácint, Komlós Bandi bácsi, és még sorolhatnám. Aztán ott volt velem még az ifjú Rudolf Péter is, aki ugyancsak kicsalogatta az egész pereputtyát. A meccs hajrájában Hegedűs János, a SZÚR-ok népszerű konferansziéja egyszercsak Rudolf Peti cselsorozata közben elkiáltotta magát: nézzék csak, hogy trükközik a kis Nemcsák...

Mondja, nem fél?

Mitől kellene félnem?

Attól az élettempótól, amely a színészek mindennapjaira jellemző. Fiatalalabb kollégáit, barátait veszítette és temette az elmúlt években, Bubik Istvánt, Kaszás Attilát, Selmeczi Rolandot...

Az ilyen tragédiáknál mindig megállok egy pillanatra, magamba szállok egy vagy két napra, csendben gyászolom az elvesztett barátot, aztán futok, rohanok tovább. Az élet, a század ezt kívánja tőlem, de mindenkitől – nincs idő és nincs lehetőség a tempó lassítására. Épp a héten gurultam ott autóval, ahol Selmeczi Roland halálos balesetet szenvedett, az út mellett a koszorú, én meg nem tudtam megszólalni órákon át a látványtól. De látja, ezért is csodálatos közösség, a színészválogatott, amellyel hetente kétszer reggelenként rendszeresen futballozunk az Elektromos-csarnokban. Együtt próbáljuk átvészelni az élet ejtette sebeket, egymásba kapaszkodunk, ha valakinek fáj valamije. Bubik István rendszeresen járt közénk, és az a legszörnyűbb az egészben, hogy néhány fiatal kolléga már nem is emlékszik rá. Hihetetlen.

A legnagyobb kedvenc Raúl a Real Madridból

Nemcsak a színészválogatottban, hanem a Vasas-öregfiúkban is futballozik. Drukkolt úgy igazán valamelyik csapatnak gyerekként?

Mondtam, hogy a futballal más kapcsolatban voltam, mint a nagy átlag. A mocsolyástelepi évek során nem volt más lehetőségem beleszeretni egyetlen más csapatba sem, amikor pedig már a fővárosba kerültem, és Eperjes Károllyal rendszeresen bemásztunk a Népstadionban rendezett kettős rangadókra, egyszerűen csak élveztem a játékot, a telt házat, s a futball varázsát. Aztán egyszer a színészválogatottal megmérkőztünk a Vasas öregfiúkkal, akkor szólt Mészöly Kálmán Izsó Ignácnak és Eperjes „Szamócának”, hogy szeretettel várnak – azóta elköteleztem magam az angyalföldi klubhoz, ha tehetem, ott vagyok minden meccsen, és óriási megtiszteltetés számomra, hogy Illovszky Rudolf, Raduly József, Puskás Lajos, Ihász Kálmán vagy épp Mészöly Kálmán társaságában nézhetem a meccseket. Arról nem is beszélve, hogy a Vasas csapatában együtt játszhatok Müller Sándorral, Izsó Ignáccal, Komjáti Bandival, de még Orbán Viktor is kerettag nálunk, sőt Hegyi Iván, a Népszabadság újságírója is erősíti a gárdát.

Bírja a tempót?

Erős vagyok, pedig gyerekként hiába kapáltam a mezőn, majd elfújt a szél. Amikor érettségiztem, százhatvankét centiméter magas voltam, s hozzá ötvennégy kilogramm – képzelheti, azóta igyekszem karban tartani magam. A Turay Ida Színházzal rengeteget vándorlunk, nincs állandó otthonunk, ott játszunk, ahol befogadnak, vagy ahova hívnak bennünket. Így is van évente csaknem kétszáz előadásunk. Huszonhat éve vagyok színpadon, és még rengeteg szerepálmom van. De ha arra kíváncsi, hogy bírom-e a tempót a futballpályán, akkor azzal sincs semmi bajom. Még ma is előfordul, hogy az ellenfél leggyorsabb csatárát nekem kell fogni. Pedig igazából a csatárjáték tölt el csodálattal, a kedvencem Raúl, a Real Madrid játékosa, nem győzöm csodálni küzdeni tudását, klubszeretetét és játékintelligenciáját.

Arany Vasas-medália és egy programfüzet

És mi a véleménye a magyar bajnoki meccsekről?

Nem könnyű erről beszélni: a futball már rég nem azt jelenti Magyarországon, mint tíz, húsz vagy harminc éve. A csapatokban legtöbbször olyan futballisták szerepelnek, akiknek semmiféle kötődésük nincs a klubhoz, ami hosszú távon meg is látszik a teljesítményükön. De én nem akarok és nem is tudok elszakadni a sportágtól. Örülök, hogy az életem így alakult: olyan emberek barátságával büszkélkedhetek, akiktől rengeteget tanultam, s akik örökre megszerettették velem a labdarúgást. Képzelje, az ötvenedik születésnapomra rengeteg ajándékot kaptam, de a legbecsesebb ezek közül Szacsvay László barátom meglepetése volt. Átölelt, a kezembe tett egy arany Vasas-medált, no meg egy ötször nyolcas méretű eredeti programfüzetet, amelyet az emlékezetes kilenc kettőre végződő Vasas–Rapid meccs után készített valaki. Felbecsülhetetlen érték. Annak idején Mocsolyástelepen nem hittem volna, hogy egyszer ilyesminek örülhetek majd az életem során.