Fontos pontokkal nyitott

A magyar négyes világbajnoki összeállításban utazott el Kish Islandre, az iráni üdülőhelyre. Nemcsik Zsolt, Decsi Tamás, Lontay Balázs és Szilágyi Áron edző nélkül ruccant át az ázsiai országba, a csapatvezetői funkciókat ezúttal a verseny egyetlen magyar bírája, Kaposvári Zsolt látta el. Az iráni Vkviadal egy gyomorszorító év kedélyes és eredményes kezdete volt, az aranyérmes Nemcsik Zsolt számára különösen.

Mire jó egy iráni Világkupa-verseny? Vagy kinek?

Az amerikaiaknak – indít egy meglepő válasszal Nemcsik. – Merthogy erre az üdülőszigetre nem kell vízum, ha valaki nem iráni területről érkezik, az Egyesült Államok vívói pedig másként nem tehetnék a lábukat iráni pástra.

Az igazi Iránból van valami Kish Islanden?

Persze! A nők lefátyolozva járnak, s nem tanácsos alkohol társaságában mutatkozni. Meg van valami furcsa abban, ahogy az ottaniak a turistacsalogatást elképzelik. A tengerpart gyönyörű, de a jó kilátáshoz általában a szállodák és apartmanok konyhájába kell menni, azok néznek a vízre. A versenyhelyszín tökéletes volt, vadonatúj, minden igényt kielégítő sportcsarnokban vívhattunk.

A versenyen is meglátszott az ázsiai hatás?

Néhány kisebb szervezési problémát tapasztaltunk, de ezt kis túlzással el is várjuk ezektől a versenyektől. Mondjuk a tavalyi esetet nem hiányoltuk, akkor elment az áram, és szinte már hallani véltük a közelgő bombázókat. Persze nem történt semmi.

Számos nemzet távol maradt, mennyire volt erős a mezőny?

Teljes csapattal indultak a románok, a fehéroroszok, a lengyelek, a spanyolok, az amerikaiak, volt bőven vb- és olimpiai érmes. A viadal egyéni verseny lévén nem számított bele a csapatkvalifikációba, de fontos Vk-pontokat lehetett szerezni, ezeknek majd a pekingi egyéni verseny kiemelésében lesz jelentőségük.

A vívás tehát jól ment, hogy bírta a térde?

Karácsony óta értékelhető edzésmunkát nem végeztem, pihentettem a térdemet, amelyet dr. Berkes István vett kezelésbe. A versenyt jól bírtam, utána éreztem egy kis fájdalmat. A bolgár világbajnoki aranyérmes felmenőkkel büszkélkedő amerikait, Mihail Etropolskit gond nélkül legyőztem, a lengyel Marcin Konius ellen azonban a végére a négytusos előnyömet eladva döntő találattal nyertem, majd a képzetlen, de jó ütemérzékű és erőszakos amerikai Timothy Morehouse ellen a végén fordítottam a negyeddöntőben.

A fináléért Decsi Tamással asszózott, aki nagy bravúrt hajtott végre az előző csörtéjében.

Tamás nagyon jól vívott egész nap, a négy közé jutásért a világ legjobbjai közé tartozó fehérorosz Dmitri Lapkest ejtette ki. Úgy álltunk neki az elődöntőnek, hogy aki nyer, annak a versenyt is illik az első helyen zárnia.

Végül önre hárult ez a feladat, egy régi mumus ellen…

A román Rares Dumitrescu győzött le engem a tavalyi Gerevich–Kovács–Kárpáti Világkupa elődöntőjében, és azóta nem fogott rajta a kardom. Nem gazdag a repertoárja, ám amit tud, azt jól csinálja. Elhúzott az elején, de az első szünetben hallottam, hogy a honfitársai mire biztatják, és az információt felhasználva fordítottam. 14:8 után az iráni „bírók” elvették négy tusomat, aztán viszont én kaptam találatot, ám a mérkőzésvezető halálos nyugalommal közölte, hogy azt pedig én adtam, és megnyertem a versenyt. Mosolyogva fogtunk kezet Dumitrescuval, ő is tudta, hogy már korábban győztem. Ha már a bírókról esett szó, egy örömteli pletyka keringett odakint: a tavalyi vb-n botrányosan bíráskodó román Marius Floreát a közeljövőben nem küldi versenyre a nemzetközi szövetség.

A következő hetek nagyon fontosnak ígérkeznek.

Több szempontból is. Most derül ki, hogy az edzések okozta terhelést bírja-e a térdem. Hét végén Isztambulban lépünk pástra, majd egy hét Tata, és következik az olimpia szempontjából két kiemelten fontos Grand Prix-, illetve csapat Világkupa-verseny Athénban és Budapesten. A Gerevich–Kovács–Kárpáti GP-viadalra tavaly sokan kijöttek, remélem, az idén nagy örömet szerzünk majd a közönségnek.