Torta, rostélyos, gólok

Mokudról tud valamit?Mokudról tud valamit?

Tudnom kellene? – kérdezett vissza Esterházy Márton.

Illene… Írják, hogy ő az Esterházy család első ismert őse, a neve 1186-ban fordul elő először a dokumentumokban, pristaldusként, azaz hiteles tanúként említik.

Hiteles tanú… Ez szép titulus.

És a válogatott futballista?

Még szebb. Nekem mindenképpen.

Meghiszem azt, hiszen mind a négy Esterházy fiú nagy játékos akart lenni, de csak önnek sikerült.

Én vittem a legtöbbre, de a testvéreim is nagy futballisták voltak. Mindegyikük a saját lehetőségeihez képest. Pétert mindenki elismerte Csillaghegyen, Mihály Budafokon volt kapus, Györgyöt is jegyezték hátvédként Csillaghegyen, Budafokon és az Építőkben. Ez is karrier ám, nem csak címeres mez van a világon.

Péternél, aki egy születésnapi köszöntője szerint „az öntörvényű, a formabontó, a polgárpukkasztó író”, néha úgy érzem: hiába a sok irodalmi siker, élete végéig ott lesz benne a hiány, hogy futballistaként nem lett világhírű.

Az idő eldöntötte, hogy jó utat választott. Ő egy ötvenhét éves zseni, mindenütt ünneplik, nekem pedig úgy fáj néha a csípőm, hogy alig tudok beülni a kocsiba. Sokszor mondta, hogy „Mit nem adnék, ha csak egyszer nyolcvanezer néző előtt játékosként hallgathatnám a Himnuszt…!”, de az ilyesmi csak elraktározandó, nagy élmény. A lényeg, hogy rengeteg apróság kell ahhoz, hogy az ember eljusson odáig.

Például?

Felsorolhatatlanul sok, köztük főszereplőként ott van a szerencse is. Péter tehetséges volt, de nem volt igazán terhelhető. Ha továbblép, ez kiderült volna róla, ami nagy fájdalom egy ambiciózus embernek. Kívülről nem látszik, hogy egy-egy bajnoki osztály között mekkora a különbség. György sokszor mondta a nagyokat nézve, hogy ő is tud annyit, mint ők. Aztán amikor egy edzőmeccsen Törőcsik Andris ellen játszott, csak álmélkodott, hogy mennyi mindent tud és milyen tempóban. „Na, látod, Györgyöcske – mondtam neki. – Pedig ez csak egy edzőmeccs volt…”

Nem azért vitte a családból a legtöbbre a pályán, mert legkisebb gyerekként a széltől is óvták, kényeztették, lesték minden gondolatát?

Viccel? Tudom, ez itt nem a panasziroda, de volt, hogy mindhárman nekem estek, kettő lefogott, egy pedig csomót kötött a sálja végére, úgy püfölt. Volt rá okuk, ez igaz, de akkor sem volt szép dolog.

Azon kevesek közé tartozik, aki végigjárta a szamárlétrát a Blasz kettőtől az NB I-ig.

Jó iskola volt, hálás vagyok érte a sorsnak, mindenhol sokat kaptam. Csillaghegyen családias volt a hangulat, amikor a tartalékok meccse alatt elindultunk átöltözni, a drukkerek kérdezgették, hogy na, mi lesz, hogy vagyunk. Az öltözőben Deli Józsi, a szertáros mindenkinek kikészítette a szerelését, mez, nadrág, zokni, sportszár, cipő, papucs. A Blasz kettőben, érti…?! A III. Kerületnél is hasonló volt a hangulat, Budafokon viszont már változott a kép: gyakran öt-hatezer ember előtt játszottunk, azt is szokni kellett, nem mindenki tűri jól, ha sokan nézik. Az NB I meg külön kategória, ott minden apróságnak súlya volt, egzisztenciák függtek attól, hogy nyerünk-e vagy veszítünk a hét végén – s néha nem csak a csapat körül.

Na ja, a futball szent ügy volt akkoriban nálunk.

Inkább azt mondanám, hogy fontos volt. Ha ragaszkodik a szent ügy kitételhez, nekem Görögország jut eszembe. Ottani pályafutásom alatt az első pillanattól az utolsóig csak csodálkoztam, mekkora dolog arrafelé a futball. Négy sportújság, kétszer akkora méretben, mint a Nemzeti Sport, a napilapokban húsz oldal jutott a sportra, a terjedelem kilencven százaléka a futballé volt.

Ezek külsőségek, ha úgy tetszik, marketing.

Nézőpont kérdése, de ott fel sem vetődik, hogy ne az szerepeljen a lapokban, ami érdekli az embereket. Az első edzésemen ötezer ember figyelt, nem rám, a személyemre voltak kíváncsiak, hanem az új szerzeményre. Lesték, miben lesz jobb vele a csapat. Erről Détári Döme tudna sokat mesélni, amikor az ő vételára szerepelt a címlapokon, a nullák alig fértek rá az oldalra. Ha jól játszottál, gólt lőttél, mindenhonnan a te neved köszönt vissza. Péter bátyámmal egy időben versenyeztünk, melyikünk nevét írják nagyobb betűvel; athéni profiskodásom után már csak akkor volt esélye némi sikerre, ha a plakátokat is beszámítottuk.

Pedig akkoriban a görög futball nem volt a legjobb.

És mégis… Az emberek imádják a játékot, a sportág és környezete pedig kiszolgálja őket. Ugyanakkor a szeretet nem jelent indulatmentességet, egy-egy vereség után előfordult, hogy a drukkerek nekiestek a kocsijainknak, ugyanakkor nem őriztek haragot, nem idézték fel a múltat. Ha nyertünk, eszük ágában sem volt mondogatni, hogy igen, igen de mi volt két hete, amikor kettő nullára kikaptunk.

Képzelem, mi lehetett ott három esztendeje, amikor Görögország Európa-bajnok lett…

Nagy hiba volt, hogy a portugáliai torna alatt Olaszországban nyaraltam, és nem Görögországban. Életem egyik nagy élményétől fosztottam meg magam. Már csak azért is, mert hiába húsz éve már, hogy eljöttem, még mindig felismernek.

Jó memóriájuk van a görögöknek…

Átlagos, azaz, ami fontos volt az életükben, azt rögzítik. A nyáron Rodoszon fogadtam egy barátommal, hogy ha szóba kerül valahol a futball, és megtudják, magyarok vagyunk, egyből mondják Puskás, Détári meg az én nevemet. Nyertem, de nem csak én, az egész társaság, mert attól kezdve, hogy felismertek, a tenyerükön hordoztak bennünket.

Az Esterházy név semmit sem számított?

Görögországban? Na ne vicceljen, arrafelé nem voltak birtokaink!

Ha már itt tartunk… Miért éppen a futball, hiszen nem éppen az arisztokraták sportja.

Amikor beleszerettünk a labdába, nálunk – enyhén szólva – nem léteztek arisztokraták. Más élet volt – maradjunk ennyiben. Gyerekek voltunk, mindenki focizott, mi is. Volt kiket utánozni, Albert Flóri, Göröcs Titi, Bene Feri, Farkas Jancsi, Mészöly Kálmán és a többi klasszis mozdulatait igyekeztünk ellesni és gyakorolni, hátha belénk költözik valamennyi a zsenialitásukból. Sok esélyünk nem volt rá, de legalább örökké a pályán voltunk. Felső tízezer? Ugyan… Amikor Péterrel ékpár voltunk Csillaghegyen, csak az számított, hogy gólt lőjünk. A grófi származás kizárólag akkor került elő, amikor nem ment a játék, és ránk legyintettek, mármint hogy mit keresünk egyáltalán a csapatban.

És az Esterházy-rostélyos meg az Esterházytorta?

A rostélyos nekem tömény, a tortából az első két villa csodás, a többi már gejl.

Mit gondol, hiteles tanúként is helytállt volna mint Mokud őse?

A tizenkettedik században? Biztos kitanultam volna a szakmát, mert futball nélkül megölt volna az unalom.