Keserédes gála

Felemás gondolatok kavarogtak az emberben a kecskeméti Messzi István Sportcsarnokban. Ünnepelni jöttünk az 50 éves Magyar Súlyemelő-szövetség gálájára, amely egyben a felújított létesítmény hivatalos névadója is, de szomorúság és kétség furakodott az emelkedettség érzése elé. Fél évszázados a szövetség, Messzi Istvánnak, Szöul ezüstérmesének azonban csak 30 esztendő jutott, autóbalesetben vesztette életét 1991-ben. Bizony, hiányoznak a Messzik. Őt régen eltemettük, és lassan a hazai súlyemelést is gyászoljuk, amely manapság legfeljebb a múltjára támaszkodhat. Szombaton megannyi plakett, érem, talált gazdára – a nemzetközi, az európai, a magyar szövetség és a házigazda Kecskemét önkormányzata oda-vissza megajándékozta egymást és funkcionáriusait, s ha lenéznek, készülő sírgödröt láthattak volna. Hol vagyunk már attól, amikor egy területi minősítő verseny is három napig tartott, hol vagyunk már attól, amikor 200 ilyenolyan korú vasember csörömpölt a mázsákkal a DVTK edzőtermeiben. Kis túlzással ma ennyien vannak az országban rendszeresen edző és versenyző súlyemelők. Jó lett volna látni a mai Meszsziket, akik emberfeletti eredményeiktől felhatalmazva most is főszerepet vállalhattak volna, sőt: ők lettek volna a főszereplők. A gyászos jelen mellett most még csodálatosabbnak tetszik a múlt: hogy a súlyemelés a nyolcadik legeredményesebb olimpiai sportág Magyarországon, hogy a müncheni ötkarikás játékokon e sportág kiválóságai gyűjtötték a legtöbb pontot. Persze, örülünk, hogy létrejöhetett a gála, hogy súlyemelőről neveztek el egy remek sportlétesítményt, ugyanakkor csak módjával reménykedünk abban, hogy kapunk meghívót a 60. születésnapra is... Mert – egyáltalán lesz-e kitől kapnunk?