Megismételhetetlen?

Biztosan ismerik az úgynevezett „egynyári” slágereket: ezek azok a zeneszámok, amelyek néhány héten át a csapból is folynak, ám amikor lejár a szavatossági idejük, úgy felejtjük el őket, mintha sohasem lettek volna. Előadóik ilyenkor gyakran megpróbálkoznak még egy hasonló nagy dobással, ám ez a kísérlet már szinte biztos kudarcra van ítélve – ami egyszer véletlenül sikerült, azt nehéz megismételni. Ez most Marion Bartoliról jutott eszünkbe. Az, hogy a 22 éves francia hölgy bejutott a wimbledoni bajnokság női egyesének döntőjébe, annál is nagyobb meglepetés volt, mint hogy finálébeli ellenfele, Venus Williams Grand Slam-győzelemmel tért vissza. A 18. kiemelt Bartoli még a legjobb 16 közé is csak egy alkalommal jutott be korábban Grand Slamviadalon, pedig hatodik éve próbálkozott már. Első kategóriás WTA-tornán is csak egyetlen árva negyeddöntője van, bár három kisebb versenyen már diadalmaskodott, és az elmúlt másfél évben stabilan tartotta helyét a világranglista huszadik–harmincadik helye környékén. Wimbledonban azonban minden összejött neki. A nyolcaddöntőben a harmadik kiemelt Jelena Jankovics ellen még nem sokan fogadtak volna rá, de a négy esőszünettel tarkított, a harminc adogatójátékból tizenhétszer fogadósikert hozó őrült találkozón Bartoli az elveszített első szett után fordítva győzött. Az elődöntőben ismét hatalmas meglepetést szerzett, hiszen a belga Justine Henint verte meg remek tenisszel. A francia lány a fináléban sem játszott rosszul, de az a nap Venus Williamsé volt. Bár az elveszített döntő után Bartoli eléggé elkeseredett, sokak szívébe belopta magát nemcsak játékával, de kedvességével és szertelenségeivel is. A labdamenetek között gyakran úgy ugrándozott, mintha tánclépéseket gyakorolna, képzeletbeli labdákat ütögetett el a levegőben, az utolsó meccsen pedig, amíg Williamst ápolták, ő biztatta hullámzásra a közönséget. De vajon Bartoli is az „egynyáriak” közé tartozik-e, azaz mostani wimbledoni szereplése csak egy csúcsformában végigteniszezett hétnek köszönhetően kiszaladt siker volt, vagy számíthatunk még tőle hasonló teljesítményre? Nos, elnézve az elmúlt húsz esztendő Grand Slam-fináléit, a hölgyeknél nem találunk olyan játékost, aki ne jutott volna el legalább a legjobb nyolcig a többi nagy versenyen is egykétszer, és ne lett volna stabilan az első tízben a világranglistán, azaz a női teniszre nem jellemzőek az efféle kiugrások. A férfiteniszben már inkább vannak egy-egy hirtelen nagy sikerrel feltűnő, majd eltűnő teniszezők. A legjobb példa erre a holland Martin Verkerk, aki a világranglista 46. helyezettjeként a 2003-as Roland Garros döntőjét veszítette el három sima szettben, és sem azelőtt, sem azután nem hallhattunk róla szinte semmit. De legalább volt két jó hete: Párizsban Carlos Moyát és Guillermo Coriát is megverte, döntőjét pedig több holland háztartásban nézték televízión, mint Richard Krajicek wimbledoni bajnokságát. A 2005-ös Garros finalistája, az argentin Mariano Puerta is csak két, dopping miatti eltiltásáról nevezetes, egyébként a tizenhat között sem járt Grand Slam-tornán soha, miként honfitársa, Gastón Gaudio is csak a Coria elleni 2004-es, örökre emlékezetes ötszettes párizsi döntőt tudja felmutatni – hiába, salakpályán sok minden megtörténhet. Füvön már jóval kevésbé, Wimbledonnak például egyetlen igazi meglepetésembere van az elmúlt húsz évből: az amerikai MaliVai Washington nagyrészt a másod-és harmadvonal határán egyensúlyozott, de szerencsés sorsolásának is köszönhetően 1996-ban a döntőig jutott.