A hongkongiak nem vártak tovább. Nincs idejük és türelmük rá, hogy megmérkőzzenek néhány vetélytárssal a Fradi konszolidációjáért. Lelkük rajta, az ő dolguk, hogy a monopolhelyzetet favorizálják, nem kenyerük a verseny.
Mondhatnám, hogy akinek a legnépszerűbb magyar klub kell, az legyen türelmes és elszánt, ám nem mondom, mert akkor éppen úgy az érzelmek felé terelnék egy üzleti kérdést, mint tették az elmúlt esztendőkben a ferencvárosi elöljárók.
Akiknek bevett szokásuk volt, hogy nagy csinnadrattával tálalják a semmit, vissza-visszatérően közöljék, hogy már a klubé a befektető, de a nevét takarja jótékony homály. Gondolható, mennyi időt vesztegettek el a fontoskodók, ahelyett hogy a napokat, a heteket, a hónapokat csendes aprómunkával töltötték volna ki, magyarán: érdekérvényesítéssel.
Ha megteszik, most éppoly büszkén nyilatkozhatnának pénzről, befektetésről, beruházásról, mint a Vasas első embere. Akinek nem az ígérgetés volt a kenyere, azon igyekezett, hogy a háttérben dolgozva, tárgyalva, győzködve, egyezkedve megteremtse a feltételeit, hogy a klub megköthesse a „Nagy Üzletet”.
Fogalmam sincs, hol és hányféle akadályt kellett leküzdenie, hogy megtisztítsa a terepet az ellenkezőktől, nem tudom, hogyan érte el, hogy saját lábon állva, saját erőből hasznosíthassa a Vasas által jegyzett ingatlanokat, de mindez nem is tartozik a kívülállóra.
Elegendő a végeredmény, az üzleti siker. Amelyre a Fradi is méltó – a klub mindenképpen. Övé is lenne, ha a megmentőként virító, önnön önzetlenségüktől meghatódó percemberkék nem az önigazolás vágyától hajtva, a nyilvánosságnak nagy hangon üzengetve múlatták volna napjaikat, hanem a részletekbe menő alkukkal, tárgyalásokkal – önkormányzattal, állami hivatalokkal, hatóságokkal, ha kell, az ördöggel is. Ahol nagy a zaj, ott a csend szól a legnagyobbat.