Fájdalomküszöb

Ez az összecsapás egészen másról szólt. A gyászról és két sportember nagyságáról. Steinmetz János egykori Európa-bajnok vízilabdakapus múlt szerda reggel, nem egészen hatvanesztendősen tragikus hirtelenséggel hunyt el, fiai, Steinmetz Barnabás és Ádám mégis vállalták a játékot, és mindketten 3-3 góllal és elképesztő teljesítménnyel járultak hozzá a Jug elleni 11–10-es Vasas-győzelemhez. A gyászt azóta sem tudták feldolgozni, Steinmetz Barnabás mégis vállalkozott rá, hogy a Nemzeti Sportban beszél a tragédiáról és érzéseiről.

Honnan volt ez a mármár földöntúli erő, amely hajtotta önt és testvérét a gyász súlya alatt?

Erősnek kellett lennünk. Mi azt ígértük édesapánknak, hogy mindent megteszünk a győzelemért. Múlt hétfőn este szüleinknél együtt volt a család. Édesapánk nem sokkal korábban jött haza, az öregfiúkcsapattal tréningezett, és jókedvűen mondta: „Fiúk, jólesett az edzés.” Mi meg persze vacsora közben azt kérdeztük tőle, hogy szerdán kijön-e a Komiba szurkolni nekünk. Mindezt azért volt fontos kihangsúlyozni, mert a Honvéd elleni legutóbbi meccsen otthon maradt, mondván, kíméli az idegrendszerét a bajnoki döntőre és az Euroliga-meccsekre. Szóval hívtuk szerdára, és ő azt mondta, persze hogy jövök. Mi meg Ádámmal úgy is játszottunk a Dubrovnik ellen, hogy tudtuk, édesapánk igenis ott van velünk.

Egy pillanatra sem merült fel önökben, hogy ne játsszanak? A fájdalom nem rakott béklyót, görcsöt a kezükre és a lábukra?

Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy kihagyja a meccset. Meg aztán ott, a medencében másfél óra erejéig legalább nem kellett gondolkodnunk, csak a játékra, a győzelemre összpontosítottunk.

Sikerült?

Nem teljesen, mert egyetlen percre sem tudtunk elvonatkoztatni a reggeli tragédiától. Mi történt tulajdonképpen az édesapjával? Beteg volt? Jelzett korábban a szervezete, hogy gond van?

Dehogy. Édesapánk remek kondiban volt, rendszeresen sportolt, s ahogy mondtam, együtt edzett az öregfiúkcsapattal. Nem panaszkodott, nem volt beteg. A tragédia egészen váratlanul és megmagyarázhatatlanul történt.

Otthon lett rosszul?

Igen. Akkor, szerda reggel fél hét körül kelt fel, aztán bement a fürdőszobába, és öszszeesett. Mama és Ádám, aki éppen ott volt, kétségbeesetten próbált rajta segíteni, azonnal hívták a mentőket, gyorsan ki is értek, de már nem volt segítség. Azt mondják, ha mindez a kórházban, a műtő ajtaja előtt történik, akkor sem lehetett volna megmenteni.

Ádám végignézte édesapjuk tragédiáját…

Igen, neki sokkal rosszabb. Ezt a pillanatot feldolgozni borzalmas lehet. Látom rajta, mennyire szenved, igyekszem minél többet vele lenni. Egyébként tőle tudtam meg, mi történt édesapánkkal. Eljött értem, csak állt az ajtóban, nézett rám döbbenten, s akkor már tudtam, hogy valami iszonyatos dolog történt.

Hisz Istenben?

Igen.

Mit érez most a fájdalom mellett? Dühöt a teremtő iránt, hogy miért kellett ilyen fiatalon elveszítenie az édesapját?

Nincs bennem düh, a fájdalmam pokoli erős, de tartanom kell magam. Ugyanakkor egyre csak azt kérdezem: miért éppen édesapánk ment el? Annyi, de annyi terve volt még… Ádám most helyezkedett el nála ügyvédtanoncként, rengeteget tudott volna segíteni neki. Meg aztán egyfolytában arról mesélt, hogy az öregfiúkcsapattal milyen meccsek várnak még rá.

Rendszeresen kinn volt a meccseiken, és gondolom, kritikus véleményt formált a játékukról.

Nem kritizált minket, inkább segítő szándékkal mondta el véleményét. Gyakran beszélgettünk a vízilabdáról, és nagyon sokat tanultunk tőle. Jó volt, ha ott ült a lelátón.

Mennyire fogták fel, hogy múlt szerda este csaknem kétezer ember harsogta a nevüket?

A szurkolók megérintették, simogatták és agyonszerették önöket.

Fantasztikus volt a szurkolók szeretete, s ugyanezt mondhatom csapattársainkról is. Sokat segít most nekünk, hogy ilyen remek közösséghez tartozunk. A fiúk odafigyelnek ránk, valaki mindig keres közülük, nem hagyják, hogy magunkba forduljunk.

Múlt szerdán este tulajdonképpen átlépték saját fájdalomküszöbüket, és feltartóztathatatlanul, ellenállhatatlanul vízilabdáztak. A kemény horvátok sem tudtak mit kezdeni önökkel. Aztán a vad harcot a találkozó után nem sokkal már egészen más hangulat követte, amikor Ádámmal elsírták magukat a vízben.

Addig bírtuk. Ott aztán már nem volt, ami visszatartsa a fájdalmat és a könnyeket. Egymásba kapaszkodtunk, egymásból merítettünk erőt.

Képesek lesznek ugyanígy, dacból vízilabdázni, felpörögni a dubrovniki visszavágón és a bajnokság hajrájában is?

Muszáj. Édesapánk is így akarná. Meg aztán jó nekünk a vízben, együtt lenni a csapattal, játszani, hajtani, győzelemre törni. Már csak édesapánk miatt is tovább kell jutnunk, és bajnoki címet szereznünk.