Steinmetz Jani nem halt meg. Nekem biztosan nem. Mert ő a sport. Azok közé tartozik, aki csinálhat akármit, a játékkal, a vízzel kapcsolódik össze a neve. Igazi pólósnál ez így természetes. Elment, a csendes emberek hitelével. Tudott mindent, amit tudni lehetett a játékról, ám a gondolatait csak az tudhatta meg, aki kérdezett tőle. Úgy volt mindene a sport, ahogy az természetes. Hétköznapian, ellentmondást nem tűrően. Hogy két klasszissal szolgálta szeretett sportágát, az szinte említést sem érdemel. Nála magától értetődő. Elvégre ha valaki csendben, hittel szolgál egy ügyet, annál magától értetődő, hogy a gyerekeit is az ügy szolgálatába állítja. Ha apa és családfő, akkor különösen. A levegővétel természetességével. Barna és Ádám, akik szerda este plusz lelki teherrel csobbantak a vízbe. Barna és Ádám, akiknél – apjukat ismerve – természetes, hogy játékkal gyászolnak, a vízben, abban a közegben, amelyben apjuk otthon volt. Egészen élete végéig. Aki sportember volt mindenütt. Civilként és emberként – a játékoslét lezárása után is. A Komjádi uszoda melletti dühöngőben futballozva – nekem elsősorban ott. Ahol az amatőr, vasárnapi játékos akkor sem érezhette magát hibásnak, ha miatta kapott gólt a csapat. Mert elmondta neki, hogy ez csak egyszeri eset, legközelebb nem fordulhat elő, mert történt, ami történt, tudja, mit kell tennie, csak éppen most nem sikerült. Meg hogy számít rá a csapat, és ő számíthat a csapatra. Steinmetz Janitól most búcsúznunk kell – de ez csupán konvenció. Steinmetz Janitól nem búcsúzhatunk el, mert a Nap sem arról híres, hogy esténként elhagy bennünket. A melegségére emlékezünk.