Visszaszámlálás indul!

A csapaté az érdem, csakis a csapaté – tolja előtérbe játékosait a gratuláció hallatán Miroslav Beránek, tökéletesre törekvő kiejtéssel formázva a magyar szavakat.

Ha ebben az ütemben halad a nyelvünk elsajátításával, másodedzőjét, Fieber Pétert felmentheti a kétségkívül felelősségteljes tolmácsolás alól.

Az azért még odébb van – vált guruló kacaj kíséretében angolra a szakember, azonmód igazolva is az állítás valóságtartalmát.

A Beránek-éra legjobb debreceni mérkőzésének ítéltük a keddi Újpest ellenit. Egyetért?

Érdekes öszecsapás volt, ami számunkra több pozitívummal is szolgált. Mind közül a legfontosabb, hogy a szurkolók „viszszataláltak” a csapathoz, elvégre értük született ez a játék, csakhogy ez nem előzmény nélküli. Ahhoz, hogy ismét teljes mellszélességgel mellénk álljanak, jó teljesítményt kellett nyújtaniuk a játékosoknak. Magyar szinten gyorsan futballoztunk, rengeteg helyzetet dolgoztunk ki, bátran lőttünk kapura távolról – és nem utolsósorban az eredmény is számunkra kedvezően, illetve a szurkolóink szája íze szerint alakult. Az Újpest egyszer találta el a kapunkat, és habár abból a lövésből gól született, a győzelmünket összességében megérdemeltnek ítélem.

A rivális edzője, Urbányi István a lefújás után legalábbis más álláspontot képviselt.

A statisztikával lehet vitatkozni, de nem érdemes.

Az ősszel éppen a keddi ellenfél fosztotta meg többbéves hazai bajnoki veretlenségétől a DVSC-t.

Pluszmotivációként szolgált a kupaküzdelmekben való reváns lehetősége?

Nyilván a büszkeség is ösztökélte játékosaimat, de ennél jóval nagyobb volt a tét: Debrecenben a vezetők és a szurkolók elvárásai sem alacsonyak. Nyerni kell, jó játékkal, hétről hétre – ez azonban csak elmondva enynyire banális, játékosként egészen más megélni a szituációt. Kedden bebizonyították – nem nekem, mert én eddig is tisztában voltam a képességeikkel –, hogy igenis képesek a magyarországi átlagnál lényegesen magasabb színvonalon űzni ezt a sportot, adott esetben a kapitány, Sándor Tamás nélkül is. Az önbizalmuknak jót tett a továbbjutás – és a módja. Ha egy csapat sok helyzetből kevés gólt szerez, az nem látványosan, de mégiscsak masszívan rombolja a futballisták önbecsülését. Ez természetes reakció. Az elmúlt időszakban ránk is jellemző volt, éppen ezért fontos a siker. Három gólt rúgtunk, kettőt középpályások szereztek, Kiss Zoltán és Dzsudzsák Balázs, lerombolva egyben egy másik tévhitet, miszerint a DVSC-ben kizárólag a támadók eredményesek. A tavasszal eddig ez valóban így volt, remélem, mostantól változik a tendencia. Azt végtére mégsem kívánhatom, hogy megforduljon, szóval Ibrahim Sidibe például maradjon annyira hatékony, mint eddig! Kis ünneplésre adhat okot, hogy kedden huszonötödször állt tétmérkőzésen a Loki kispadja mellett. Ilyenkor kellene értékelni, ugye? Ha befejeződött az idény, örömmel megteszem, de a versenyt még nem intették le.

Februárban a tavasznak ötpontos előnnyel nekifutó MTK-t tekintette a bajnokság favoritjának. Jelenleg kétpontos DVSC-fórt regisztrálhatunk a második helyen álló kék-fehérekkel szemben – a „magaslati levegő” változtatott a véleményén?

Elismerem, remek helyzetbe kormányoztuk

magunkat, de ezen túl felesleges minden szó. Az értékelés mindig az utolsó forduló után esedékes. (Hogy nyomatékosabbá tegye mondandóját, ismét magyarra vált.) Álljunk ekkor is az élen, csak ez számít. Reményeim szerint a kupamecscsekkel együtt tizenegy mérkőzést játszunk még ebben a szezonban, csak ezekre koncentrálunk, és visszaszámolunk. Aztán – szerencsés esetben – kellemes témákról beszélgethetünk.