Egyelőre versenyezhet

„Szegény igazgató úr, állandóan rohangál a minisztériumba” – foglalja össze a lényeget a Győri út felőli portaszolgálat ügyeletese.
A szegény igazgató úr nem más, mint dr. Berkes István, és ahová állandóan rohangál, az az Egészségügyi Minisztérium. Az Országos Sportegészségügyi Intézet (OSEI), ismertebb nevén a Sportkórház vezetője a múlt pénteken kért szót a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi ülésén, s amit mondott, abból kiderült, hogy ezúttal nem valamelyik páciens, hanem maga az intézmény van veszélyben.

Persze ezt már akkor sejteni lehetett, amikor elterjedt, hogy az OSEI nem került fel a szaktárca kiemelt kórházakat tartalmazó listájára. Harmincegy intézmény ráfért, a XII. kerületi bázis nem… Majd az egyik rossz hír követte a másikat: az egészségügyi központot rehabilitációs intézetté „fokozhatják le”. Noha a rehabilitációs intézet mint fogalom, manapság szépen cseng, a hír hallattán az Alkotás utcában dolgozók homlokán megszaporodtak a ráncok. Az átalakítás tudniillik jobban megrengetné a 2008-as olimpiai felkészülés stratégiáját, mintha mondjuk King Kong ugrana le az V-ös épület tetejéről.

A keretorvosok, a masszőrök és a sportpszichológusok például nagyon sokat veszítenének ezzel, hogy konkrétak legyünk, a fizetésüket. A különböző szövetségek vegyék meg a szolgáltatást a piacon – legalábbis ez a „központi” óhaj. Vagyis: amit eddig a Sportkórházban intéztek a versenyzők, azért kezelőorvosukat, gyógyszerészüket kellene felkeresniük; információink szerint 40–45 ezer forinttal rövidítené meg a bankszámlájukat, hogy a megbízható vizsgálatok után a „versenyezhet” pecsétet ráleheljék a kartonjukra. További „veszteség”: a még aktív sportolókon kívül a múlt kiválóságai sem részesülhetnének az OSEI ellátásában.

Az aktívakra egy mondat erejéig visszatérve: ha minden rosszra fordul, megszűnne az a lehetőség, hogy az ötkarikás játékokra készülő kerettagok átessenek az évi szűréseken, ami egyfelől azért baj, mert a szakemberek szerint ezek a tesztek elengedhetetlenek a sportolók erőnlétének, egészségügyi állapotának megbízható feltérképezéséhez, másfelől meg azért, mert ez esetben a kutatási részlegnek is búcsút lehetne mondani. A Sportkórházban amúgy már edzettek ezen a téren: nem sok hiányzott ahhoz, hogy 2000-ben lakat kerüljön az Alkotás utcai, illetve Győri úti kapura. A szokásos „házon belüli” istentiszteletek egyikén talán már keresztet is vetettek az intézményre, amikor megtörtént a csoda: ritkán látott összefogásnak köszönhetően elmaradt az összeomlás. A legmélyebben az Egészségügyi Minisztérium nyúlt a zsebébe: 99 millió forintot áldozott arra, hogy az OSEI élhessen és virulhasson.

Hat esztendő elteltével újfent S.O.S. jeleket adhat le a 2000. évi „életmentő műtétet” sikeresen levezénylő Berkes doktor. A MOB-ülésen elhangzott felszólalásáról már esett szó, arról viszont még nem, hogy azóta „állandóan rohangál a minisztériumba”. Kedden is ott járt, Molnár Lajos miniszternél vizitáltak ugyanis az országos intézetek vezetői, hogy – a hivatalos megfogalmazás szerint – megismerkedhessenek a reformelképzelésekkel, valamint az intézményekkel kapcsolatos jövőképpel. Alighanem tett már vidámabb látogatást is a Sportkórház főigazgatója: azzal rémisztgették, hogy az általa vezetett központot – nincs rá pontosabb kifejezés – szét akarják darabolni. Ez már csak azért is vicces (illetve, dehogy vicces), mert az OSEI manapság már kizárólag azokat az osztályokat működteti, amelyek az élsport igényeinek ellátásához feltétlenül szükségesek (lásd még: sportsebészet, belgyógyászat, rehabilitáció, szakrendelő).


„Ami talán a legfontosabb: úgy tudom, hivatalos döntés még nem született az ügyünkben – kezdte mondandóját a Sportkórházhoz 1974 óta kötődő dr. Berkes István. – A minisztériumban kedden megkaptuk a tájékoztató anyagokat, a ránk vonatkozó részt már tanulmányoztuk és még tanulmányozzuk, majd a jövő hét végére kidolgozzuk a magunk javaslatait. Megjegyzem, nekünk eddig is határozott és racionális elképzeléseink voltak a sportegészségügy jövőjével kapcsolatban. Reformpártiak vagyunk mi is, hiszen megítélésünk szerint a reform fejlesztést jelent. Azt örömmel tapasztaltuk az elmúlt napokban, hogy sokan kiállnak mellettünk, már csak miattuk is azon munkálkodunk, hogy a Sportkórház mint nemzeti érték, ne vesszék el.”

Egy, de inkább két hét múlva derülhet ki, mi lesz a versenysportot hivatalosan 1951. február 23-a óta szolgáló intézet sorsa (csak zárójelben: lassan 56 éve annak, hogy dr. Doleschall Frigyes egészségügyi miniszterhelyettes az élsportolók és a XII. kerületi sportolók ambuláns ellátását jelölte meg az akkor még Sportklinika és Sportorvosi Kutató Laboratórium néven ismert intézmény első számú feladatául). A forgatókönyv tudniillik így szól: az OSEI benyújtja a terveit („Kétségtelen, az egészségügy rendszerén változtatnunk kell, mi ebben partnerek szeretnénk lenni” – idézzük ehelyütt ismét a főigazgatót), második lépésben egy személyes egyeztetés következik, végül pedig jöhet az „ítélethirdetés”.

Ezek után már csak két kérdés marad. Egy: 2000-ben vagy 2006-ban forgott nagyobb veszélyben az intézmény léte; kettő: derűlátó-e Berkes doktor?
A válasz így szól: „A mostani szituáció annyival nehezebb, mint a hat évvel ezelőtti, hogy a gazdasági helyzet rosszabb. Ennek ellenére nem kicsit vagyok optimista, hanem nagyon. Egy versenyző sosem adja fel, ha valahol, hát a sportban, illetve a Sportkórházban ezt megtanultam.”