Az egyszerűség diadala

Kevéssel alább Luigi Bolognini dús mondatokban érvel, ez világos. Azt már nehezebb eldönteni, hogy ezt a friss aranylabdás Fabio Cannavaro védelmében teszi, avagy inkább a futballevolúció eme fokán a dinoszauruszokhoz hasonlóan pusztulásra ítélt klasszikus bekkek, az emberfogók – mint amilyen Canna-varo is – üdve végett, mintegy meggyőzendő a szakmát és a nagyközönséget a szavazás végeredményének helyességéről.

Talán nem is kellene vagy-vagy lehetőségként értelmezni ezt a keserédes, képekben burjánzó kinyilatkoztatást, mert amidőn a La Repubblica szakírója a konzervatív védőiskolát magasztalja, s eltűnését hirdeti, egyben kiterjeszti óvó szárnyait a Real Madrid 5-öse felett is. Fogalmam sincs, Bolognini foggal vagy hat ujjal született-e, nem is érdekel, jövőbe látása ugyanis nyilván nem sámáni képesség, pusztán racionalitás.

Védőbeszéde egyszerre fel- emelő és hátborzongató. Csodálatra méltó, mert hárommondatos esszenciában fixálja, miféle paraméterek jellemzik a jelenkor kétségkívül egyik legpompásabb „elhárítóját”, jelesül Cannavarót, s egyszersmind iszonyatos, mert kendőzetlenül kimondja: ennek a csodálatos játéknak a védők a „négerei” – akiket viszont a többség egyszerűen lenéz, fűzöm hozzá.

„Nem érdemli meg az Aranylabdát” – döfte bajonettjét az elsők között Cannavaróba Gérard Houllier, a Lyon mestere, míg a rangsorban hatodik Samuel Eto’óból egy élő rádióadásban mindössze annyi bukott ki: „...ez vicc”. Barcelonában kollektíve leszedték a keresztvizet a nápolyiról, részint natúr irigységből, merthogy a Balón de Oro Katalónia központjából, Ronaldinhótól kerül az utált-gyűlölt Madridba. „A Melón de Oro inkább neki való lenne” – élt sajátos szóviccel a Sport című katalán napilap, amely állandó karikatúrarovatában a lábát is beletörölte az „Aranydinnyére” javasolt olaszba. Az alapvetően torz, ám a humort sem nélkülöző alkotás egy DVD-ajánló, Best of Cannavaro – két percben...

Bármilyen maliciózus, esetenként bárdolatlan kritika is illeti Cannavarót, nem árt észben tartani: a 2006-os világbajnoki év (volt). Ilyenkor minden más labdarúgó-esemény a háttérbe szorul, márpedig SuperFabio speciel világelső lett a squadra azzurra legkiegyensúlyozottabban teljesítő tagjaként, s nem mellékesen az olasz bajnoki aranyat is a nyakába akasztották az idén – igaz, a scudettót a bundabotrány miatt utóbb elvették a Juventustól. A seregszemle élvezhetőségi faktorán lehet vitatkozni, de azon nem, hogy Németországban a defenzív futball ülte torát. A nemzeti csapatok elő- adása is része a biznisznek, csak itt nem Roman Abramovicsok, hanem közjogi méltóságok, funkciótlan celebritások fürödhetnek a sikerben a futballistáknak köszönhetően, s ebben az üzletben is ez a stílus a nyerő. Ennél a pontnál már cseppet sem meghökkentő, hogy egy védő homloka köré vonunk glóriát.
Igaza van Bolognininek, valóban kivételes pillanat részesei lehettünk: a díj történetében először végzett az élen igazi védő. Ne tévesszen meg bennünket sem Franz Beckenbauer duplázása (1972, 1976), sem Matthias Sammer triumfálása (1996), személyükben ugyanis nem konzervatív gondolkodású bekk nyerte el a sportág legtöbbre taksált egyéni elismerését. Bizonyos értelemben ők többek lettek volna Cannavarónál, bizonyos értelemben viszont kevesebbek? Inkább szimplán mások.
Az idén a specializáció, az egyszerűség diadalmaskodott.
Megkockáztatom: nem érdemtelenül – de utoljára. ---- Anthony Haggerty (Skócia – Daily Record)
„Nem vitás, az olasz futball valóban kimagaslót nyújtott ebben az évben, és ez nagyban befolyásolta az Aranylabda-szavazás végeredményét. Fabio Cannavaro kitűnő játékos, de kétezer-hatban nem ő volt a legjobb Európában. Számomra Ronaldinho az etalon, élmény a futballját nézni, így én neki adtam volna az Aranylabdát.”

Anthony Lucas (Franciaország – L’Equipe)
„Nem hinném, hogy Fabio Cannavaro az a játékos, aki ebben az évben a legjobb teljesítményt nyújtotta. Való igaz, ő volt a világbajnok olasz válogatott csapatkapitánya, és Németországban kimagaslót is nyújtott, de az egész szezont figyelembe véve szerintem Gianluigi Buffon vagy éppen Thierry Henry többet tett le az asztalra. Maradjunk annyiban, a francia Thierry Henrynak járt volna az Aranylabda.”

Wayne Seretis (Svédország – Expressen)
„Fabio Cannavaro kimagaslót nyújtott ebben az évben, de ha nekem kellett volna döntenem, nem ő kapja a díjat. Talán meglepő, amit mondok, de az olasz csapat másik belső védője, Marco Materazzi jobban megérdemelte volna. Cannavarónál vannak karakteresebb futballisták is Európában, elég Ronaldhinhót említeni.”

Francois Colin (Belgium – De Standaard)
„Fabio Cannavaro a németországi világbajnokságon egyértelműen a mezőny fölé nőtt, olyan szinten futballozott, amire csak a legnagyobbak képesek. Kiváló ütemérzék, remekül lép be a játékba, és még sokáig sorolhatnám az erényeit. Nálam Fabio Cannavaro volt a legjobb.”

Steve Wilson (Anglia – BBC SPORT)
„Cannavaro jó választás. Amúgy is kiváló játékos, de amit a világbajnokság alatt művelt, az fantasztikus volt, az olasz válogatott egyik legjobbjaként nemhiába viselte a csapatkapitányi karszalagot. Megérdemelte az Aranylabdát. Igaz, nálam Thierry Henry is jó eséllyel pályázott volna a díjra, sőt én inkább neki adtam volna. Ezzel nem azt állítom, hogy rossz helyre került az elismerés, hiszen, mint mondtam, Cannavaro a sportág egyik legjobbja.” ---- Luigi Bolognini (Olaszország – La Repubblica) hazabeszélt, amikor arra kértük, hogy részletesebben elemezze honfitársa sikerét.
„A díjat nem kapta meg sem Franco Baresi, sem Gaetano Scirea, sem Paolo Maldini, sem Giacinto Facchetti. Ők kénytelenek voltak megelégedni a dobogó valamelyik alsó fokával, vagy még azzal sem. Fabio Cannavaro viszont megkapta az Aranylabdát. És nehogy valaki azt higgye, hogy érdemtelenül: megérdemelte mindazért, amit nekünk, olaszoknak évek óta mutat, s amit a világnak mutatott egy hónap alatt Németországban.

A megelőzés művészetét, a tiszta szerelést, a korrekt játékot és a fenomenális súlypont-emelkedést, amelyre szüksége is van, hiszen nem nevezhetnénk óriás termetűnek. Az arca viszont, ez a gyermeki arc mindenkinek tetszik. Ellentmondásosnak tűnhet – de Fabio érdemeiből mit sem von le –, hogy egy olasz védő éppen akkor kapja meg ezt a díjat, amikor az olasz védőiskola, a világ talán legjobb ilyen jellegű iskolája halott: már a serdülőben is a zónavédekezést tanítják, így senki sem tanulja meg az emberfogást. Ha ez a generáció befejezi, talán senki sem marad az egy szem Andrea Barzaglin kívül. Nem véletlen, hogy az Inter, a Milan, a Roma meg a Lazio, a Parma, az Udinese kerete is csordultig van külföldi védőkkel. Ezt a díjat olyan tapsnak kell kísérnie, amilyen egy Oscar-díj-kiosztón dukál. Csakhogy ezt az Oscart az egykori olasz védőiskola kapta – mintegy életműdíjként.”